El innét, finnyás orru satnya nép!
El, vékonypénzű, holdvilági faj,
Melynek eleme csak illatolaj,
S befogja orrát ha szabadra lép!
El e puhult nép! nincs közöm velek,
A lacikonyháról énekelek.
Csillámlik a fagy, a hideg kemény;
Vacog a "szomszéd" áruló helyén,
Kezében a rőf táncol és remeg,
Hű gazdáját nem egyszer csalja meg:
Vigasztalás csak az, hogy a vevőt
Háromszor csalja meg, míg egyszer őt.
Most a lyány arca s a mézbábos orra
Sokkal pirosabb, mint nyaranta volna;
Most János, a tót, méri sátorát,
Meghajtja sűrűn a telt csutorát,
A ponyva-árus, szabad ég alatt,
Lehintett szalmán fel s alá szalad,
Gondolja: beh jó volna egy kemence,
Mely a vásárt befűtené egyszerre!
Csak úgy neveti őt egy sanda ló,
Széles gyökérre vergődött kofa,
Ki a hidegnek alig néz oda,
Fűtvén bokáit bögre-kandaló.
A köszörűs acélja sustorog,
Kövérül a víz megfagy míg csorog.
Kalmár, szatócs nép tördeli kezét,
"Jeszuszt" kiáltoz, s nem leli eszét;
Mintha meglopták volna, nyugtalan,
Pedig nem épen rossz vásárja van.
De "Angyal Bandi" meg "Zöld Marci", "Sobri"
Sehogyse látszanak ritkulni, fogyni,
Sokan pislognak széjjel a ponyvárul:
Nem oly kelendő a szellemi áru -
Kivéve, hogyha szél ur elcsizel
Némelykor egyet enyves körmivel;
De tetten fogja az istóriás,
(Ha ő nem, akkor majd valaki más;)
Kárán okulva rájok könyököl,
S a szél szemébe gúnyosan fütyöl.
Lót-fut sebesen a jövő-menő,
Sűrűn cikázik keresztül-kasul,
Mint mikor a hó fürtös gyapja hull,
Miből a puszták fergetege sző.
Ejhaj! cini, cini! dövő, dövő!
Ott ám a jó világ, a jó idő!
Elűl is ponyva, meg hátúl is ponyva:
Sátorbul utcák: ez a lacikonyha.
Éhes kutyák ólálkodnak körül,
A jó szagot kivánják messzirül,
Nem is hagyják el könnyedén a tért,
Sem egy kurjantás-, sem egy ütlegért.
Onnan a bőgő mormolása hallik,
Fülembe onnan klárinét nyilallik,
A cimbalom is zing-zong egy kicsit,
A hegedű, mintha nyúznák, visit.
De nem csupán egy zenekar lehet,
Megszámlálhatni vagy hatodfelet,
Mely mind külön-külön nótát csinál,
Ugróst az egyik, szomorút a más,
Hallik toborzó, tus, vagy áldomás:
Menjünk be, itt szokatlan élv kinál.
Mindjárt elől víg tűz szikrája pattog,
Táncos betyárok érc tenyere csattog;
Sistereg a zsír, kolbász, pecsenye,
Éhes gyomornak bűbájos zene.
Sátorban úgy, mint sátoron kivül,
Füstöt vet a bor, a velő hevül,
Az arc kigyullad, van dallás, kacaj,
Szitok, visongás, mindenféle zaj.
Ott Júdit asszony, abárló kezében,
Hurkát kanyargat a zsír-tóba épen;
Kínnal görnyed le forró lábasáig,
Tokája mellig ér, s melle hasáig.
Bent, asztalánál, húga, egy teli
Képű menyecske, a bort mézeli,
Hint bőven borsot, paprikát a borba,
Úgy osztja szét apró, mázos csuporba;
Körötte vendég áll, vagy ül padon,
Tréfáít űzve, kissé szabadon.
De a menyecske nem durcás cseléd:
Egy kis tréfát, ha nem fájós, elért.
Átellen a víg Júdit nénivel
Az ifjuság kuruc dolgot mivel.
Ott húzza három és egy fél cigány
(A brúgóst egybe-félbe számitván).
Meredt szemével a nyúlánk Peti
Cifrázza véknyan, szinte dűl neki;
Míg Dámi egy kiszolgált hegedűn
Utána baktat, lassabban, de hűn;
A bőgős, mint tapogatós halász,
Az alsó hangok mélyén kaparász;
Kint pedig, a szúrós kemény fagyon,
A fiatalság vigalma vagyon:
Szironnyal himzett bő bundáikat
Sátorba hányták a hőség miatt;
Szellős ruhában járják ott kivűl,
Egyik se fél, hogy megfázik, kihűl:
Mert e faj egyszer kap hűlést csupán
S nem lesz melegje többé azután.
Tarkóig érő síma körhajok,
Mint piperőcé, módosan ragyog;
Bársony szegélyű kupeces kalap
Szorítja össze a bársony hajat,
S beárnyékozza, de el nem takarja
A márvány homlokot keskeny karamja.
Míg termetökre kissé nőtető
Az a magosdad, gömbölyű tető.
Fekete mellény, min bolyongva vékony
Zsinór szaladgál, duzzad a derékon;
A nyakra himzett inggallér hajol,
Hó patyolatja illik oda jól;
Térdnél alább ér a bő ingnek ujja;
Bősége puffad a szélben, ha fúja;
Váll-ráncait finomra tűzdelék;
S nem meztelen - mint egykor - a derék.
Honnan redőit művészileg ontja
Le, szárközepig, a lábravaló,
Melyet redőzni lyány testvéri gondja
S fiatal ángyé, fél hétre való.
Látszanak is rajt' a mester kezek
Ha lassu táncban oly halkal rezeg,
Vagy a sebesben szétcsapong, terül
Bő gyolcsa majdnem véghetetlenül.
Most épen gyorsat ugranak.
Nem úgy, mint holmi nápic úrfiak,
Kaszálva lábbal, és kézzel hadarva,
Borjú szökések közt erre meg arra.
Nem görnyedeznek oly ízléstelen,
Nem kurjongatnak szünes-szüntelen
Panyóka szájjal piros dalokat,
Mintha gunyolnák önnön magokat.
Ők nem utánzók... s az eredetit
A kellem istennői szeretik,
Öntenek arra illő bájt, nemest,
Erővel és méltósággal vegyest.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
(1850)
