Erdély élő ember
Felfoghatatlan, mint a konkrét szerelem ismeretlen oka. Érthetetlen, hogy miért él a szívünkben az örök Erdély. Miért ő a le- és megtörhetetlen magyar identitás tiszta képe, s miért a záloga is sötétebb időkben?
Megmagyarázhatatlan, hiszen az Árpád-házi királyok idején kiesett a fő áramlatból, s az idegen királyok is inkább csak forrásait, adóját élvezték, mígnem háromra szakadt az ország – mint majd később, 400 véres év után újra jön a hármas átok-mítosz: harmadjára tépték, a belsejére szűkítették, ha egyáltalán van értelme annak, hogy egy országnak és népnek mi a belseje. Mohács, különösen pedig az osztrák Habsburg-ág királlyá választása után mi maradt, ami független lehetett? A távoli vad világ, a Szapolyai-család uralma, s a magyarok hite, hogy van még egy darab magyar föld.
Erdély, a függetlenség szimbóluma? Erőforrása? Hiszen még fénykorában, a XVII. században is martalócok, idegen zsoldosok, tatár hordák, a szultánnak adózó hódolat, a fejedelmek és –jelöltek egymással való véres küzdelme, a szászok kívülállósága és a székelyek makacs harca – kevély harciassága – borította vérbe az országrészt szinte minden évben. S a nagy fejedelmek is! Milyen meggondolatlan csatát vívott több is a lengyel trónért, mígnem II. Rákóczi György egész birodalmát, a volt függetlenség kiinduló gócait éppen a lengyel „testvérek visszaütése” tette újra véres földdé – hogy aztán ugyanennek a fejedelemnek, a későbbi nagy szabadsághős nagyapjának szembe kelljen néznie minden más ellenséggel: magyarokkal, tatárokkal, szászokkal, székelyekkel, s bele is kelljen halnia a nagy kalandba – meddig érsz, Erdély?
A dicső XVII. század olyan üszköt vetett a falvak, városok népére, hogy a kipusztulás, az elnéptelenedés ellen a román – havasalföldi, moldvai származású -, korábban a Kárpátok gerincén innen merészkedő, s onnan alácsordogáló oláh jobbágyokat s uraikat, idegen papjaikat kellett segítségül hívni a földek művelésére, az állatok tartására.
S ami a Rákóczi-szabadságharc leverése után következett!? Milyen dadogó szabadság, milyen bicegő függetlenség?! Gubernátorok az ismeretlen guberniumban, amely most már sehogy se része Magyarországnak, az Erdélyi Nagyfejedelemség Ausztria tartománya! Isten, ezért kértél annyi vért?
Mit kibírt az erdélyi magyar, nemes, arisztokrata, jobbágy, polgár! Mindig elvettek tőle, s soha nem adtak, a magyar királyság többi területe nem is adhatott: szegény volt, mint a templom egere. Szétesett, és csak a reformkor tudta ismét magyarrá tenni. Van-e valami törvény abban, hogy a legnagyobb magyar lélek hordozója, Petőfi elmegy meghalni Erdélybe? Van.
Mert mit keres a homok, a puszta, a kietlen és sivár, sovány Alföld legénye a zordon Kárpátok tövében?
Mit keresek én a vágyaimban, amikor kis, egészen pici gyerekként Erdély van a homlokomra írva, oda vágyom, pedig még nem látszom ki az iskolapadból? Csaba királyfi után nézek mindig a csillagokba, s ő Erdélyt védi és vigyázza. A székelyeket irigylem, hogy miért lehet olyan jó őnekik, hogy székelyek lehetnek, akiknek azt mondta Attila fia, hogy „te pedig népem, itt székelj” addig, míg visszajövök érted a seregeim élén.
Mit keresek én álmaimban Erdélyben, mikor ott senkim, mikor ott korábban soha nem lehettem, s mint a világvége, olyan messze volt annak az országnak, amelyben felnőttem… Mit akarok én, a homok és a tarack embere a fenyvesekben, ha az első hegyen örökre eltévednék? Miért hiszem, hogy az a magyar nyelv íze, ami onnan eljut hozzám hébe-hóba? Hogy azok a magyarok!
Mi fűt felnőtt fejjel, hogy tiltakozzak minden ellen, ami bántja, cserbenhagyja őket? Hogy megrögzött makacssággal várom a brutális diktátor pusztulását, hogy azt hiszem: az Isten kardja, Attila fia kezébe kerülvén, lesújt majd rá? Miért vagyok gyerek világot látott felnőttként?
S miért rohanok 1989 jeges végén, mint az eszelős, Erdélybe, járhatatlan hajnalokon, könyvekkel, gyógyszerrel, Kányádi Sándort, Sütő Andrást látogatni, a korondiakat, Marosvásárhely papjait, a lócájukon keresve rövid álmokat másnap hajnalig. Miért éppen ott halok meg csaknem teljesen, Csíkszereda és Tusnádfürdő halálkanyaros útjain? Miért mosolyog rám mindenki itt a kórházban, amikor kimászok a kómából? Hol vagyok ennyire otthon máshol, mint itt, ahol semmim, senkim?
Nem érdekes, kinek nem él Erdély. Nekik joguk van félni attól a misztikus ősi erőforrástól, attól a szabadságszellemtől, amit azok kapnak e szó hallatán, akik bezárták a lelkükbe magyarságukat.
S akik megérteni akarják, de még nem tudták, olvassák elmélkedő perceikben Rákóczi Mikes Kelemenének és a XX. század Mikes Kelemenének, Wass Albertnek száműzetésben írt sorait. Hiszen érthetetlen az is, hogyan tudták ők – mégis annyi szeretet megőrzésével – felcserélni a Kárpátok szeleinek sustorgását vagy éppen vad és szilaj, gátlástalanul üvöltő száguldását; felváltani arra a percre, amint a tenger kileheli lelkét az utolsó csobbanással a part szárazán, a lábuknál? Talán éppen a sustorgás az örök: a szabadság dallama, ami nem a földhöz köt bennünket, még csak nem is az anyaföldhöz, hanem az ott, az abban felnőtt szárnyaló lélekhez, amely mindenütt szabad.
