Illúziók nélkül: Berzence, tyúklopás

Magáról a faluról gyermek koromból kevés emlékem van. A Smolcz udvarra sem emlékezem teljesen tisztán. A bal szomszédunk a Zsírosék voltak, a jobb szomszéd azt hiszem a Fogarasi nevű nyanya. Ez afféle házmester, avagy háziasszonyféle volt ahogy hámozom az emlékeimből. Szegény anyámék „meglopták”. 

Történt ugyanis anyám elmondása szerint,  hogy ők is próbálkoztak az udvarban baromfi tartással. Megvették, beállították az állományt, meg is gyűrűzték. Na és mit ad a sors. Eltűnt az állomány. Ellopták. Nyilván csak valamelyik szomszéd lehetett. No a Fogarasi nyanyának meg úgy látszott gyarapodott az állománya. Anyám bevallottan nem tudott lopni. ( Mondjuk ezt apámról nem állítanám, de erre majd kitérek.) No apám impulzusára éjjel anyámék elmentek tyúkot lopni az udvarba. Nagy szívszorongással a Fogarasi nyanya állományát fosztogatták, majd mikor bent a konyhában felmérték a zsákmányt, kiderült a saját tyúkjaikból loptak vissza. Na persze a Fogarasi nyanya sem hagyta szó nélkül, hogy anyámék visszalopták a tyúkjaik egy részét. Hogy micsoda dolog az, hogy tőle tyúkot lopnak. Szegény anyámék jelezték, hogy a saját tyúkjaik egy részét sikerült csak visszaszerezni, ám ő hogy jön ő ahhoz, hogy más tyúkját lopja. A nyanya állítólag kifejtette, hogy a lánya Pécsett él és minden hétvégén hazajönnek, és akkor aranysárga tyúkhúslevesnek kell lenni. Viszont a tojás miatt, az állománynak is meg kell lenni. No ez a logika.

Szóval a kekszes Zsíros Pistára, meg a tyúktolvaj Fogarasi nyanyára emlékezem. Emlékezem továbbá valami bolond nagylányra is, aki olyan színes mintás ( parget vagy műselyem?) pongyolában elő-elő bukkant, nagy húsos testével bugyogó tőgyeivel. Nem is tudom, de mintha még bajsza is lett volna, azaz szőrös lehetett az arca. Talán laktak volna ott mások is, ám azokra nem emlékezem. Emlékezem továbbá a szomszéd fiúra, aki rántott csirkecombot evett jóízűen és akkor kérdeztem én anyámtól, hogy miként lehet az, hogy én sosem kapok olyat? Anyám sokáig fájva emlékezett erre a kegyetlen gyermeki kérdésemre, amire azt a választ kaptam hogy ők tanárok itt és nem parasztok, így nekünk ilyen nincs. Hányszor eszembe jutottak később nekem a nemzet napszámosai, akiknek valami nem volt, mert nem jutott.

A Smolcz udvar előtt a gyepre és az árokra, az udvarban a hintára, illetve az első keresztutcára emlékezem, amibe - első világgá menetelem során - nem mentem bemenni, mert nem láttam a végét, majd onnan fordultam vissza mégis haza. A sarokházban mintha egy ismerős gyerek lakott volna. A szűk kis világomat a szomszéd fiú és a szembe szomszéd kislány és fiú képezték. A szomszéd fiúval – talán Józsi – kavicsot ettünk, a szembe szomszéd fiúval meg a töklevéllel kísérleteztünk a fenék törlésben. Lapulevél ugyanis nem volt kéznél a kertjükben. A szembe szomszéd kislánynak csaptam a szelet. Bizony észrevettem, mikor a szép kis piros pettyes ruhácskájában és masnijával a fején kiállt a kapujukba. Hangosan dicsértem a ruhácskát, a masnit meg a tulajdonosát.

A kiskapu egyébként is nekem egy vonatkoztatási pont volt. Innen néztem 1,5 5 éves koromig a külvilágra. Innen láttam 1956-ban - két és fél évesen - a Berzencei utcán végigcsikorgó orosz tankokat. Számolni mondjuk még nem tudtam, így nem emlékezem hány ment el előttem a kiskapunál az úton, ám az elsőre emlékezem ma is. Pontosan akkora volt mint a szembe szomszéd háza (na persze a perspektíva) a tetején volt egy nyílás  amiből derékig kiállt egy ember és füles sapkája volt. A mozgó valami – ami ugye akkora volt mint egy ház ) kerekeken gurult, nagyon csikorgott és hosszú csőormánya volt. És én nem féltem.

Na ez a tank azért még visszaköszönt az életemben. A nyolcvanas években apámék már Balatonbogláron laktak ( pontosabban akkor Boglárlelle) és én éjjel ott iszogatok a házunkban apámmal, két pofára esszük anyám sült husát (mai nevén piros husi) és vitatkozunk. Erős hangja volt az öregemnek is, nem csak nekem, főleg ha vitatkozott. Szegény anyám éjfél, vagy egy óra körül kikóvályog a hálóból, hogy ne vitatkozzunk és ordítozzunk már mert ő nem tud aludni. És különben is a vitában nekem van igazam. Igen. Jól emlékezem. Láthattam 1956-ban Berzencén a tankokat, mert ketten álltunk a kiskapuban és az ő pongyolájának a zsebébe még egy kést is rejtett.  Na apám ekkor meg azon kalandozott, hogy aztán mit csinált volna ő azzal a késsel a tankok ellen? És különben is. Ő akkor hol volt? Anyám csendesen kialvatlanságtól szenvedő arccal közölte vele: Te Gézám a katolikus templomban bújtál. Ott bújtatott a pap, mert a helyi suhanc csürhe fel akart akasztani, mint orosz tanárt.

Bizony ilyen időket éltünk. Így aztán emlékezem a berzencei munkásőrség bejáratára, ami egy földszintes helyiség volt és lefelé kellett lépni, majd egyből ott volt jobbra a fegyverállvány, rajta a dobtáras géppisztolyok. Arra is emlékezem mikor az utcán megyünk apámmal, ő előveszi a pisztolyát a táskából az övéről, felfelé srégen tartva mutatja, hogy ne féljek, mert ő ezzel a pisztollyal megvéd minket, a családot. Én nem értettem, mert speciel nem nem féltem, apámmal voltam. Bár hogy megvéd bennünket, ezt jó néven vettem, mert el is vártam. J