Miután kénytelen voltam szembenézni sorsommal és úgy találtam kegyelemkenyérre kerültem, úgy vélem nem adhatom továbbra már a hőst itt. Időszerű folytatni emlékirataimat, amelyeket 1999 nyarán kezdtem el írni.
A „visszaemlékezéseimet” a kórházi ágyakon ülve, a kórházi éjjeliszekrényeken kézzel írtam A4-es lapokra, infarktus után szívműtétre várva. Azóta sem volt kanalam hozzá, hogy bebillentyűzzem, avagy egészében elolvassam. Jól tettem. Felesleges munka lett volna, hiszen most írom át. Időközben el is keveredett tőlem, mert egy kedves ismerősöm megígérte, hogy ő bebillentyűzi, ám erre jó pár év alatt sem került sor és úgy halt meg szegény, hogy ezt az ígéretét nem tudta teljesíteni. Még örülhettem - örültem is - hogy megmaradt az iromány, melyet az elhunyt lánya adott vissza nekem. Így, az akkor kézzel írtakat most feljegyzéseknek, jegyzeteknek használhatom.
Kegyelemkenyéren vagyok. Ez azt jelenti, hogy a napi megélhetéshez szükségeseket, saját forrásaimból, úgymint rokkantnyugdíj nem tudom előteremteni, egyéb forrásaim pedig a válság kapcsán eldugultak. Úgy érzem magam, mint egy rozsdás szög a romos falban. Becsvágyamnak, önbecsülésemnek már a morzsáit is feléltem. Akár öngyilkos is lehetnék, ha nem lennék tekintettel szeretteimre és barátaimra.
Nem várok már jobbat életem és sorsom alakulásában. Ahogy érzékelem számomra már csak a rosszabb jöhet. Az egészségem nem fog javulni, a cukorbetegség nem múlik, ahogy a szívbetegség sem. Fiatalodni sem fogok. Az - a nem is tudom hány nap, hónap vagy év - ami vissza van, a lényeges dolgokat illetően jobbat nem hozhat.
Belegondoltam, ha utolérne akár egy lottó ötös, a magam dolgait lényegileg jobbá az sem tenné. Elgondolkodtam azon is, vajon ha több milliárd forint állna rendelkezésemre, ugyan mihez kezdenék vele?
Csak elosztogathatnám, hiszen megenni, meginni nem tudnám, el sem utazhatnám, mert az egészségi állapotom azt sem engedi. Gyermekeim, unokáim dolgával meg úgy vagyok, hogy komolyan veszem már a szubszidiaritást is, azaz csak azt értékeli igazán az ember, amiért megküzd. Furcsa, de nekik sem kívánok milliárdokat, hanem mindig annyit, amennyire szükségük van, ne szűkölködjenek.
Az a bizonyos láthatatlan zseb nélküli öltöny van talán már rajtam, ami az utolsó, hiszen mint Kohn tatától tudjuk, "Az utolsó öltönyön nincs zseb."
Ami még érdekes lehet nekem - és talán mások számára is - az, hogy miként jutottam ide. Miként lettem 57 éves koromra élőhalott. Mi vezetett ide? Hogy és mi történt? Ennek a végig gondolása. Egyfajta "korai" számadás.
Belegondoltam, ha utolérne akár egy lottó ötös, a magam dolgait lényegileg jobbá az sem tenné. Elgondolkodtam azon is, vajon ha több milliárd forint állna rendelkezésemre, ugyan mihez kezdenék vele?
Csak elosztogathatnám, hiszen megenni, meginni nem tudnám, el sem utazhatnám, mert az egészségi állapotom azt sem engedi. Gyermekeim, unokáim dolgával meg úgy vagyok, hogy komolyan veszem már a szubszidiaritást is, azaz csak azt értékeli igazán az ember, amiért megküzd. Furcsa, de nekik sem kívánok milliárdokat, hanem mindig annyit, amennyire szükségük van, ne szűkölködjenek.
Az a bizonyos láthatatlan zseb nélküli öltöny van talán már rajtam, ami az utolsó, hiszen mint Kohn tatától tudjuk, "Az utolsó öltönyön nincs zseb."
Ami még érdekes lehet nekem - és talán mások számára is - az, hogy miként jutottam ide. Miként lettem 57 éves koromra élőhalott. Mi vezetett ide? Hogy és mi történt? Ennek a végig gondolása. Egyfajta "korai" számadás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése