Színházi kritika a "Faji Tárgyilagos" egykorú számából.

Az ember tragédiája
Irta: Faj Lehel, két változatban
ELSŐ VÁLTOZAT
(A szerkesztőt tévesen úgy informálták, hogy Madách... izé, hogyismondjam csak.)
Az ő Nemzeti (Neumann) Színházukban (Schwarcz), amit szegény magyar (májer) közönségünkre úgy tukmáltak rá, mint sóletet a rakott káposztára, megint sátoros ünnepet ültek a fajkóbik. Valami Madách-Mohnblum Imre (Izsák) teregeti ki előttünk bankjingli képzeletének áporodott fajvirágait, egy "Ember tragédiája" című kóser pesti "világcikkben", ami lehet nagyon hasznos az ő speciális faji szempontjukból, de amihez kevés köze van a magyarságnak.
Ebben a darabban minden szó burkoltan a pesti közönség faji moralitásának hízeleg és öntudatlanul szolgálja a zsidó uralomvágy hegemonumentális hekatombáját. Ez a tipikusan pesti író úgy halmozza egymásra a jeleneteket, mint ahogy a tippeket halmozza a lóversenyen, ha a tatája történetesen nem pesti drámaírónak, hanem, a fajparipa érdekének megfelelően, totalizatőrnek neveli.
A Mózes könyvéből kivágott Ádám és Éva, akinek émelygősen szentimentális és keletien buja figurájában Weisné és Schwarcz a korzóról okvetlenül magára ismer, mindenféle alakban és sokféle körülmények között (a történelem fajpszikológiai alapon való meghamisításával) végigvonul Rómán, Athénen, Bizáncon, Prágán, Párizson, Londonon, még Grönlandba is eljutnak (hja, tehetik, tellett utazásra a chevra-kadisa alaptőkéjéből), úgy utaznak időben és térben, mint a nemzetközi zsidó vigécek, akiknek expresszvonat a bölcsőjük és a hazájuk.
Valami "eszmé"-ről is van szó a darabban, ami hol fellángol, hol lehanyatlik a történelmi színek folyamán - és a pesti közönség tomboló lelkesedéssel jutalmazta ezt a tipikusan zsidó gondolatot, megértve a bizományos-lelkű szerzőt, aki ezzel a tőzsdei hausse-okra és baisse-ekre akarta felhívni fajsorsosainak figyelmét. Arról nem is beszélve, hogy a francia forradalom tipikusan zsidó beállítása mintegy csendes utalásképpen a zsidó érem másik vörös (Roth) oldalára, milyen szövetségládai édes muzsika volt az erre berendezett kajla füleknek.
Mit mondjunk a darab meséjéről? Pesti mese ez, a Lipótvárosból, különféle korokba "átszerelve": Ádám (Ádler) és Éva (Epstein) történelemszállító cég móricka-elképzelése a fáraóról (most divatban van Tutankhamen!!), Militádésről, Tankrédről, Keplerről, Dantonról: élőképek, amiket komptoarista
jinglik és rüfkék adnak elő a zsúron. Közönség és szerző megértették egymást a színészeken keresztül, akiknek nagyrésze szintén zsidó származás.
Mindebbe mi már belenyugodtunk - de azt már mégsem lehet szó nélkül hagyni, amit a ruhatárban hallottam, kilesve két hitsorsos beszélgetését, akik nem vették észre, hogy jelen vagyok. Ez a zsidó azt közölte a másikkal, hogy két libát vett és a szavaiból határozottan kivettem - ezt tanúkkal is igazolom, - hogy az egyik liba fehér volt, a másik pedig barna!
Nem tudom, szabad-e még ebben az országban kifejezést adni a magyarság sorsát féltő, zsidókézen elnyomott nemzeti gondolatnak, - de mint ennek az elnyomott magyarságnak utolsó végvára és lelkiismerete, kötelességemnek tartom ezúton felhívni az igazságügyi és kereskedelemi minisztereket, hajlandók-e végre rendet teremteni és energikusan, minden kertelés és "jogrendi" érzékenykedés nélkül felszólítani a zsidót, hogy süsd meg zsidó a libát, mért nem vettél egyformát?!! Mert ha nem - mi majd jogrend és miniszter nélkül fogjuk megkérdezni tőle, - de abban nem lesz köszönet!!
MÁSODIK VÁLTOZAT
(Kiderült, hogy dehogy! a nagyapja se!)
Tegnap cikkünkbe néhány értelemzavaró sajtóhiba csúszott. Igy a "magyarság legnagyobb értéke" helyett "zsidó zagyvalék"-ot, "hatalmas műalkotás" helyett "kóser pesti bűzbombát", "valódi drámai remekmű" helyett "zsidó jingliknek való zsargonirodalom" szavakat szedett a szórakozott szedő. Mint utólag értesültünk, Madách Imre elsőrangú eseménye irodalmunknak és így kérjük az egész cikket, mint értelemzavaró sajtóhibát, tárgytalannak tekinteni. Egyébként a zsidó szedőt, aki az egész bajt csinálta, már eltávolítottuk nyomdánkból.
(In: Karinthy Frigyes: Így írtok ti – 1912)