Emlékezzünk: A doni hadsereg

Részlet egy figyelemre méltó blogbejegyzésből: 
"Remélem, eljön az idő, amikor a Don-kanyar hőseiről méltóképp emlékezik meg Magyarország, úgy az oktatásban, mint a médiában vagy a közbeszédben.  ... Vitéz Somogyváry Gyula, akit a Gestapo elhurcolt a mauthauseni koncentrációs táborba, onnan hazajövet írta meg az első regényt a Don-kanyarról. Azonban az élet ugyanolyan hazugul, igazságtalanul és kegyetlenül bánt el vele, mint a doni hősökkel. Az ÁVO elhurcolta és internálta, ami következtében Somogyváry életét is vesztette. A kommunisták őt is lefasiztázták, műveit betiltották, így a Vihar a levelet… című regénye is csak 2003-ban jelent meg először. Sajnos nagyon nehéz hozzájutni, pedig az alábbi idézet is úgy gondolom élesen, tisztán és világosan mutat rá a félremagyarázott, besározott és hazugságokkal terhelt történetre.":

"Lélekbúvárok azt mondják, hogy az öngyilkosok jó része azoknak a sorából kerül ki, akik úgy vélik: értelmetlenné vált számukra a küzdelem. Mivel pedig az élet maga is küzdelem – az életüket minősítik értelmetlennek.

Arra már nem válaszolnak a pszichiáterek, mi történik akkor, ha az ember az életet nagyon is értelmesnek, kívánatosnak, nagyon is tudja, mire valónak tartja, de a benne való küzdelem – értelmetlen.

Ilyenféle lelkiállapot volt bennünk, a szerencsétlen második honvédhadseregben, amelynek ki kellett mennie Oroszországba. Minden józan ösztönünk azt súgta, hogy olyan háborúban kell verekednünk, amelyhez végeredményben semmi közünk sincs, amelyen semmit nem nyerhetünk, de mindent elveszthetünk, s amelyet a németek a tiszták szemű emberek meggyőződése szerint, már akkor elvesztettek, amikor azt megindították.

Ám a németeknek – akár hittek a győzelemben, akár nem – avval a ténnyel, hogy elindították, szívügyükké, élet-halál kérdéssé vált, míg mi a középkori, pusztán zsoldért harcoló bérkatonák meggyőződéséig sem tudtuk erőltetni a magunk lelkiállapotát.

Ha valamennyiünkben tiszta és világos lett volna az a tudat, hogy azért kell mutatványszámnak, bizonyítéknak kimennünk, mert csak így háríthatja el Magyarország a különben haladéktalan német megszállást – s evvel egyfelől ugyancsak a haladéktalan bombáztatásnak veszedelmét, másfelől pedig az államfő és a kormányfő eltávolítatását, valamint a totális háború magyar őrültjeinek uralomra juttatását, vagyis az egész magyar férfinemzedék kíméletlen harcba vetését és elvéreztetését –, akkor  még lett volna némi egység legalább a hadsereg morális harcértékében. Akkor tudtuk volna, hogy az egész magyar nemzet megmentésének utolsó kísérlete érdekében kell föláldoznunk magunkat. A honfoglalás korabeli magyar taktika, amely gyengébb erőt, úgynevezett martalékot dobott az ellenség torkába, hogy a győzelemben felbomló ellenség azután a zöm – akkori szóval tartalék – áldozatául essék, éppúgy ismerte a kisebb rész kockáztatásának a nagyobb rész érdekében való alkalmazó elvét, mint a modern korok harcászata és hadászata. Elvégre a mindenkori biztosító csapatok, főként az utóvédek feladata is ez. Elvben: föl kell áldoznunk magunkat a zöm érdekében. Katonai szempontból tehát semmi új nem volt ebben a szerepben. Meg kellett kísérelni Magyarországnak az azonnali legnagyobb rossztól való megmentését, a kisebb rossz elvállalásával, a honvédség negyed- vagy ötödrésze kockáztatása, esetleg feláldozása árán.

Ha ezt a könyörtelen szükségszerűséget nyíltan meg lehetett volna magyarázni a magyar nemzetnek, alkalmasint sokan akadtak volna maguk, akik önként vállalták volna ezt a Dugovics Titusz szerepet. S akkor jórészt olyan hadsereg ment volna ki a második hadsereg kötelékeiben, amely átérezte volna mártír-misszióját, ebben a felismerésben és önkéntes elszánásban megtalálta volna az önfeláldozásnak heroikus lelki erőforrásait is. S akkor azok, akik e hadseregből elestek, nem haltak volna meg a céltalan, haszontalan, tehát ostoba elvérzés vigasztalan gondolatával.

A baj az volt – mint már említettem –, hogy mindezeket nem lehetett megmagyarázni sem nyíltan, sem titokban, nem lehetett megmagyarázni már ezerkilencszáznegyvenegyben sem, hát még ezerkilencszáznegyvenkettőben. Sem a nemzetnek, sem a második hadsereg katonáinak. Hiszen a magyarázat egyúttal leleplezése lett volna a magyar államvezetés kétségbeesett próbálkozásának, amely már csak e kis rész kockára vetésével tudta elhárítani a nagyobb rész – az egész – feje fölött lógó veszedelmet.

Még jó szerencsének látszott, hogy a teljes magyar haderő harcba vetése ellen elég komoly és helytálló kifogásokkal, mentségekkel és ürügyekkel élhetett a magyar kormányzat. Avval, hogy egyetlen gyönge hadseregnél többet még mindig nem tudunk kielégítően felszerelni. Trianon katonai korlátozottságunk föloldása óta alig három év telt el. Ennyi idő alatt pedig képtelenség volt húsz esztendő katonai negatívumait pótolni. Képtelenség lett volna akkor is, ha a három és a világbéke jegyében múlott volna el, s mindenféle hadianyag, fegyver és felszerelés bőven állott volna rendelkezésre a világpiacokon. Ám a tíz éve folyt német fegyverkezés maga fölszívott mindent, mielőtt mások észbe kaphattak volna.

Ez az érv – fölkészületlenségünk kétségtelen ténye – ez alkalommal is meghajlásra kéztette a különben ellentmondást nem tűrő német követelődzést is. Megelégedtek a gyönge erő kiküldésével is. Romániát azonban – amelyet mi sem korlátozott az elmúlt húsz év alatt haderejének korszerű szinten való fejlesztésében – már ezerkilencszáznegyvenegyben beleszorították a totális részvételbe. Harminckét hadműveleti egységéből huszonhetet nyomban harcba kellett vetnie. Mivel a kegyesen elengedett, s így otthon maradt öt hadműveleti egységben már csak a póttartalékok póttartaléka volt, és végeredményben harmadrendűvé avult fegyverzettel ellátott csapatokból állott: Románia lényegében egész hadseregével vonult föl már a keleti háború elején a németek oldalán. 

Mi tehát még negyvenkettőben is csak a honvédség egyharmadát – valójában talán csak egyötödét – bocsátottuk rendelkezésre ádáz „szövetségesünknek”.

De ki látott annak idején a világtörténelem vagy csak a szegény kis Magyarország kártyái mögé is?

Azok a csapatok, amelyek akkor keserves nótázással elindultak, hogy hetekkel utóbb, távol orosz földön, Kurksz környékén gyülekezzenek, mindezekből csak azt látták, hogy Nagy Péternek meg még tíz másik legénynek el kell mennie a faluból, Kis Jánosnak és más ötvennek – nem. Horváth Mihálynak két lovát elviszik, Tóth Imréét meg ötven másik gazdáét nem. 

- Hol itt az igazság? – dohogott a lelkek mélyén a kérdés. – Miért kell nekünk esetleg ott döglenünk ebben a koszos háborúban, míg mások otthon szánthatnak, vethetnek, gyarapodhatnak, vagy a nóta szerint: ölelik a göndör hajú babájukat? És ha már oda kell valakinek vesznie, miért éppen én!?

Ezekre a kérdésekre még akkor sem tudtunk volna felelni, ha valamennyien tisztában lettünk volna a dolgokkal. Méghozzá a „barátaink” miatt nem felelhettünk volna. De nem is igen voltunk tisztában a hátborzongató kártyajátékkal. Melynek kisebb tétjei országok, főtétjei világrészek voltak.

Azokat is, amiket az imént mondottam, először csak attól a vezérkari őrnagytól tudtuk meg, aki Kijevtől kezdve csatlakozott a szállítmányunkhoz. Ez a fiatal, nyílt eszű s bizony keserű hangulatú tiszt, a legutóbbi időkig – ha jól emlékszem – a legfelsőbb honvédelmi tanács irodájában szolgált, s a maga szemével nézhetett bele a magyarság élet-halál dilemmájába. Abba a tébolyító örvénybe, amelyet Teleki Pál is csak a maga személyére nézve, s így is csupán annak feláldozásával tudott megoldani.

Valahogy így volt ezzel az őrnagy is. Ha valaki, hát ő érezte, hogy a negyvenkettőbeli dilemmát magyar lélekkel csak ilyen módon lehet megoldani. És ez se több, mint elodázás, de legalább időnyerés. Ám ez az úgynevezett megoldás, az egyéni igazság szempontjából: menthetetlenül és csúnyán sántít. Péternek mennie kell, Pálnak és még négy-öt szomszédjának nem. És Péter sohase érti majd meg – mert még elmagyarázni sem lehet neki: – Miért kellett éppen őneki elmennie? Miért csak neki háború ez a háború, a többieknek meg nem? Mikor neki éppen úgy nincs semmi köze az egészhez, mint Pálnak és társainak. Hát akkor ki követelheti és miért, hogy ő vérezzen s talán meghalljon, holott a többi tovább él békességben?

A Péterek sorsa fölött való döntés szívszorongató problémája késztette ki ezt a kis őrnagyot a frontra! Ő is ott volt a döntésnél, és látta a gyötrődéstől kisajtolt verítékcsöppöket az ország élén állók homlokán. 

És otthagyván a Budai Várat, kijött, hogy ő is osztozzék a Péterek sorsában. A lelke nyomásától akart szabadulni. Lássák a Péterek, hogy nem volt más út.

Nyilvánvalóan ugyanez késztette öreg kormányzónk elsőszülött fiát, a nemrég kormányzóhelyettessé választott ifjabb Horthy Istvánt is arra, hogy ugyancsak kijöjjön a frontra. Száz oka is lehetett volna az otthonmaradásra, hiszen nem azért választották kormányzóhelyettessé, hogy idekint kergetőzzék mint vadászrepülő főhadnagy az orsoz Rata-gépekkel, mégis kijött.

Azért, hogy Péter ne érezze magát kitaszított mostohagyereknek."

Forrás és továbbiak ...




Kommentár: "Kommunista, fasiszta egykutya. Rossz iparos." Egyik sem szavahihető. Bár a történelmet a győztesek írják, ám míg írmag marad, az igazság felszínre tör és napvilágra kerülnek a "győztesek" hazugságai is.  "Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában."