A nyárikonyhára viszont emlékezem. Igen. Ott találtam valami fényes hegyeset az eresz alatt eldugva, én meg ugye kalapáccsal igyekeztem elválasztani a lövedéket a hüvelytől. Mintha nagyapám nagyon ideges lett volna, a gyújtólövedék, a kalapács és az én látványomra. Ám ez csak epizód. Meg is kóstoltam annak a gyújtólövedéknek a hüvelyéből a saját vizeletemet, mert azt játszottam hogy kiscsikó vagyok és szomjas. Végülis a saját vizeletét kevés ember kóstolja meg, nem? Másét meg még kevesebben, azok is orvosok voltak a történelem során és a cukorbetegséget ismerték fel ilyen módon. No akkor nem éreztem édesnek, bezzeg most bizonyára az lenne, csak ugye ma már nem játszom kiscsikót ...
Szóval felmentek lakni Boglárra Vámosról. Mondjuk ez engem – akkor - nem nagyon zavart, mert én a mamához, a papához, Bözsi nénémhez meg a két fruskához - Gyöngyi és Éva unokatesóim - mentem. Gyurka bátyám meg amúgy, mindig ott volt. Szóval nekem tök mindegy volt, Vámos avagy Boglár. Nekem a család testesítette meg a helyet, az otthont. Nekem szerencsém volt, mert mindig otthon laktam.
Bár a háromlábú suszterszék, amiben Vámoson kimostuk Gyöngyivel és Évával a zsírosnak – koszosnak látszó kártyát – mintha nem jött volna Boglárra. Így a kártyamosás el is maradt.
Bár a háromlábú suszterszék, amiben Vámoson kimostuk Gyöngyivel és Évával a zsírosnak – koszosnak látszó kártyát – mintha nem jött volna Boglárra. Így a kártyamosás el is maradt.
Szóval a Tilk familia János- János ága így keveredett Balatonboglárra.
Ám minden változást bonyodalmak követnek. Így volt ez esetünkben is. A juss kérdés, csak ott munkált. Mi is az a juss?
Hiába keresed az Interneten. Az én sváb-magyar világomból jön a megfejtés: Igazságos Jog. A családban ugyanis mindenki, mindenkit szeretett és egyenlően. Így minden családtagnak - a szereteten túl - járt az igazság, a jog és ami ebből következik, a közös javakból vagyon és pénz, ha elhagyja a házat, a megélhetéshez. (Na ezt szépen megmondtam.). Pucér seggel a sváb a sajátját nem ereszti. Ez a juss. Tanulja meg minden magyar! (Jó lenne bizony megtanulni, hogy a Jog, a Vagyon és Pénz a családban - na és a nemzetben is - mindenkinek jussa, nem csak a külfüldi befektetőnek és az ő szálláscsináló lakájainak. A cuclistáknak és a szadeszeseknek.)
Na itt állt elő a bonyodalom. Mert a kisebbik fiú – nevezetesen apám – nem akart suszter lenni. Mi több, neki a falu sem volt elég. Szökött is. ( Lehetett volna a kedvenc nótája, a: Már én többet nem kapálok ... ) Vitte a történelem. Így jutott el Budapestre – a családi emlékezet szerint az ELTE-re – majd miután elköltötte a kezéhez adott pénzt és elsőre pénzforrásra nem talált hazaszaladt. Egészen Pécsig az akkori Pedagógiai Főiskolára , ahol aztán szerelmes lett anyámba és ez meghatározta sorsát. Ez az írás viszont nem családregény. Így most ugrok is – mint szerző - és máris a hetvenes évek állnak elő. Még a hatvansa években a két nagyszüle úgy döntött, kiadják ennek a kis gézengúznak is - itt apámról, nem rólam és az unokámról van szó - a jussát, aki összevissza kolbászol a világban. ( na ez volt apám.) Nagyanyám kapálni járt – nagyon jól vágta, nagyapám meg nádazni, meg minden olyat megtett, amiből haszon lehetett és nem bukott le. Mondjuk ezt apám is örökölte. Nekem eszembe sem jutott olyan trükk, amit nekem apám bor mellett elmesélt. Ám én ma már erre nem legyintek, viszont megjegyzem a bajszom alatt, hogy a Teremtő mindenkinek adott. Nagynak a jogot, kicsinek a ravaszságot. És bizony ki-ki azt teszi, amit tehet.
Szóval nagyapám kinádazta, nagyanyám kikapálta azt a telket, ami háromszorosa volt annak, ami most van ott Balatonbogláron a Mikszáth Kálmán u. 3. alatt.
A házat családilag megépítettük. Apám – miután nagyapám már nem tudta használni bor és zöldségtermelésre – eladta a kétharmadát. Így jutottunk – családilag – pénzhez. Meg kell állapítsam pénzt (!) addig nem láttunk. Anyának lett bundája ( Panofix) és elutaztak együtt külföldre is. Erdélybe. Külön külön az oktatásügy persze már megutaztatta őket, apámat Moszkvába, anyámat Drezdába. Ettől persze maradt még pénz, a szerkezetre. Bizony a pénz. Sokáig én sem láttam. Persze, voltak - családi - legendák, hogy nagyapám a negyvenes évek során – miután postáskodott és sokakat ismert – feketén is vágott – mert bátor is lehetett – és sok pengő került be a párnacihába – most tette volna a Lizi nagyanyám a bankba? – és az úgy elszállt, ahogy a pernye. Millpengő lett belőle. Mondjuk én ebből azt a tanulságot vontam le apai ágon, tudunk mi vagyont és pénzt is gyűjteni, ám a történelem nem hagyja.
Szóval ott tartok, hogy nagyapám már nem tudott mit kezdeni a kinádazott kikapált telekkel, így a fia rendelkezésére bocsátva épült a ház. Sosem felejtem Berg dédapámat, aki a pipáját szívva – semmit nem csinált csak vigyorgott a Mandula fa alatt – nézte, hogy húzom én fel nem kézi, hanem láberővel Gyurka bátyámnak a téglát a csigán. (Nagyapám szerint dédapám hajlamos volt arra, hogy mást engedjen a nehéz munkához.) Saját találmány a B32 falazóblokkhoz. Egy pálcát eresztettem át vasból a középső lyukon egy kampóval felül alul egy stiftel, így hármat is fel tudtam húzni a kötélen. Nézték is milyen okos ez a gyerek. Kíméli magát. Nem kézzel – a kisebb izmokkal – hanem lábbal dolgozik. Igaz ekkor már régen a furulyát orral is tudtam fújni, meg kézen is jártam lépcsőn fel, azon le. Szóval szerettek és várták a mutatványaimat.
Maradjunk abban hogy a ház felépült. Pedagógus kölcsön is volt rajta. Az öregek kiköhögték, ám mire ez történt a húgom is kis kaland után Pestről hazatért a gyerekkel. Követte a gyerek apja is, ám ő még pottyintott egyet Lellére aztán visszatért a fővárosba busz-sofőrnek.
Szóval ott állt a Ház.
Erre dalom van az Otthon és Itthon címmel: http://www.youtube.com/watch?v=gSwfS5EuLbU
Aztán meghaltak. Dédapám, nagyszüleim és szüleim is. Gyurka bátyám is, aki azt mondta, az ember akkor nő fel, ha már nem élnek a szülei.
Így jártam én is. Maghaltak és ott maradtunk a húgommal tulajdonosnak a házban, a házra. És akkor jött az önkormányzat a települési építményadóval.
Folytatom …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése