Kilenc évesen - 1963-ban - játszva tanultam meg először - öntevékenyen - a székely-magyar rovásírás jelkészletét. Édesanyám magyar-történelem szakos tanár lévén, lehetővé tette nekem a jelkészlet, azaz mai fogalmainkkal az eredeti magyar ÁBC-hez való hozzáférést.
Titkosírást akartam ugyanis magamnak, valószínű Verne Gyula regényei kapcsán. Egyszerűen kis fogalmazásokat írtam és lestem a betűket. Ilyeneket, mint: Laci kiment a legelőre, hogy találkozzon barátjával Ferivel és ott játszanak. A legelő végén ment a vonat. Az ablakokból pajtások integettek. A fiúk sóskát ettek és lapulevéllel törölték ki a feneküket a bokorban. A legelőn sok színes lepke és virág is volt. Kár hogy lósóskát nem lehet megenni, nem olyan jó, mint a rendes sóska, viszont sokkal nagyobb és több van belőle.
Bizony így felejtettük el mindazt, amire maga az írásunk is szolgált, a magyar gondolkodást. Így lett - írásunk - napjainkra "titkosírás" és érvényesült az ősi kun átok, ki őseit feledi, áruló. Így lettünk "hamis tanúkká" saját igaz pörünkben. Döbbenetes ez is ugye, ahogy a magyar sors. Bizony része annak, mint tengernek a csepp.
Bizonyára az sem véletlen, hogy éppen ma jutott eszembe bejegyezni naplómba ezt, mikor Bandi barátunk Vesztes c. drámája nyilvános felolvasára indulunk Tibu barátommal Széphalomra, a Magyar Nyelv Múzeumába. Kíváncsi leszek az ottani rovásírásos emlékek dolgára is. Ha már e rendezvény kapcsán oda is eljutok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése