A magyarság léte népünk (kultúránk) etnogenezise óta folyamatos küzdelem a fennmaradásért, a megmaradásért. Mióta a magyarság létezik, léteznek birodalmak, azaz létezünk mi (a kevesek) és léteznek ők (a sokan mások). Megmaradásunk alapfeltétele többek közt az is, ha a magunk motivációin és helyzetén túl ismerjük mások motivációit és helyzetét is. Erre nézve álljon itt egy történeti – logikai - okfejtés:
„A birodalom visszavág”
„Hérodotosz metaforikus értelmű példabeszédében elmondja, hogy a perzsa uralkodó, Xerxész eredeti szándéka szerint nem akart háborút kezdeni a görögök ellen, aztán tanácsadói biztatására határozta el magát a hadjáratra. Miután közli döntését az egybegyűlt főemberekkel, kissé disszonánsan hat végszóként ez a kijelentése: "De nehogy mégis azt gondoljátok rólam, hogy önkényesen határozok, elétek terjesztem az ügyet, és fölszólítalak benneteket, aki akarja, mondja el a véleményét". A király beszéde után nagybátyja, Artabanosz váratlanul megpróbálja lebeszélni Xerxészt a görög háború tervéről. Artabanosz a mértéket nem ismerő hódító politika ellen foglal állást. Véleménye szerint értelmetlen és céltalan vállalkozás lenne háborút indítani Hellász ellen. Erre ugyanis a perzsa uralkodót semmi sem kényszeríti. Aztán egy metaforikus példázattal ekképpen magyarázza el az ókori görögök által használt hübrisz fogalmának lényegét: "Hiszen láthatod, hogy Isten éppen a legnagyobb élőlényeket sújtja villámával, és nem engedi, hogy büszkélkedjenek; a kicsinyekkel viszont nem törődik. Láthatod azt is, hogy éppen a legnagyobb palotákba és legmagasabb fákba szokott belevágni a mennykő. Mert Isten szereti megalázni azt, ami fennhéjázó". Hérodotosz parabolája egy nagyon fontos dolgot hangsúlyoz: az az ember, aki a hatalmon kívül áll, nem érzi azt, hogy az olyan másik, akinek hatalom van a kezében, könnyen megszállottja, kiszolgáltatott és tehetetlen áldozata is lehet annak, amit bírni látszik, hiszen a hatalom kényszerítő, démoni erő is, mégpedig nemcsak az alattvalókkal, hanem az uralmon lévőkkel szemben is - miként arra kiváló tanulmányában a nagy ókortudós, Szabó Árpád felhívja a figyelmet. Xerxész válaszában azzal érvel, miszerint már nem vonhatja vissza döntését, mert a hatalom kényszere választás elé állítja: vagy Ázsia kerül a görögök vagy Európa a perzsák uralma alá. Ugyanis, ha a perzsák nyugton maradnak, akkor a görögök indítanak majd háborút ellenük. (Xerxész, pontosabban Hérodotosz jóslata beigazolódott: másfél évszázad múlva Alexandrosz valóban meghódította Perzsiát.) Nagybátyja tanácsára végül is a király megváltoztatja elhatározását, s úgy dönt, mégsem indít hadat a görögök ellen. Álmában azonban két egymást követő éjszakán is megjelenik egy titokzatos követ, aki figyelmezteti, hogy eredeti szándéka szerint cselekedjen, mert ha ezt nem teszi, annak súlyos következményei lesznek, hiszen ahogyan rövid idő alatt nagy és hatalmas lett, éppen olyan gyorsan semmivé is lesz. Xerxész ezután próbára teszi az álomkövetet. Ruhát cserél Artabanosszal, aki nappal a királyi trónon ül, éjjel pedig az uralkodó ágyában alszik, s íme, neki is megjelenik a csodás jelenés. A küldött figyelmezteti Artabanoszt, hogy ne merészelje a királyt lebeszélni a háborúról, mert különben tüzes vassal égeti ki a szemét (!), s amúgy sem háríthatja el, aminek a jövőben lennie kell, s amennyiben Xerxész mégis megváltoztatná döntését, a biztos pusztulás vár rá és birodalmára. Így végül - miként az közismert - a perzsa vezetés a háború mellett dönt.
A hérodotoszi parabola nagyon fontos, egyetemes és örök érvényű "politológiai" üzenetet fogalmaz meg. Az uralkodói szerepet betöltő, hatalomra jutott embernek, illetve elitnek vakon kell szolgálnia a szerep démonát. Egy világbirodalom vezetőjének végzetes küldetése, kötelessége az, hogy folytassa elődei hatalmi politikáját, bár a józan emberi ész látja a hübriszt, és előre tudja az elkerülhetetlen katasztrófát. Amennyiben a hatalommal bíró államférfi a racionális érvekre hallgatva megállna, feladva hódító külpolitikáját, akkor a következő percben már meg is kezdődne országának hanyatlása. Vagyis Hérodotosz már két és fél évezreddel ezelőtt is világosan látta a hatalom tragikumát: annak számára, aki elindult ezen az úton, nincs többé megállás. Vagy hallgat a józan emberi ész szavára, és megáll, de akkor a hatalom előbb-utóbb szétesik. Vagy folytatja a törvényszerű, kényszeres, expanziós politikát, s akkor egy kritikus határon túl terjeszkedve, ugyancsak lehanyatlik, megsemmisül. A nagyhatalmi politika logikájából adódóan fenyegető veszélyt kell látnia azokban a riválisaiban is, akiket még nem hódított meg, hiszen amennyiben nem indít háborút ellenük, úgy majd azok törnek az ő leigázására. Vagyis a hódító nem állhat meg, szükségképpen engedelmeskednie kell a hatalom természetének (maga a szó görögül dünamisz, azaz természeténél fogva dinamikus, tehát a hatalom lényegéhez hozzátartozik az állandó növekedés, terjeszkedés), viszont aki nem áll meg hatalmának növelésében, végzetszerűen elbukik.
A hatalom mibenlétéről adott hérodotoszi leírást egy másik klasszikus, hellén történetíró, Thuküdidész egy fontos adalékkal egészíti ki a peloponnészoszi háborúról írott művében. A nagy athéni államférfi, Periklész szájába adva e szavakat, így érvel: "...Hatalmatok az, ami kockán forog, meg mindaz, ami ennek az elveszítésével járhat. Hiszen gyűlölnek már benneteket mindazok, akiken uralkodtok. A hatalomról pedig ti most már le sem mondhattok, mint ahogy azt egyesek ebben a nehéz órában jámborul talán óhajtanák. Mert a ti uralmatok zsarnokság, türannisz. Türanniszra törekedni pedig jogtalanság ugyan, de ha már elnyerte az ember, veszélyes dolog lemondani róla". Ezt a megállapítását utóbb a következő - szintén örök érvényű - bölcsességgel egészíti ki Thuküdidész, egy másik athéni politikusnak, Alkibiadésznek tulajdonítva e mondatokat: "Minden állam, amely valaha hatalmi politikát folytatott, úgy szerezte hatalmát, hogy minden kínálkozó alkalommal beleavatkozott idegen államok ügyeibe, ha valahol két egymással küzdő fél közül az egyik a segítségét kérte. Ha viszont mi nyugton maradunk, és azt latolgatjuk, hogy kell-e segítséget nyújtanunk, vagy sem, akkor aligha fogjuk gyarapítani hatalmunkat. Sőt, hamarosan az a veszély is felmerül majd, hogy mindent elveszítünk. Mert az ellen, aki hatalomra jutott, nemcsak az veszi fel a küzdelmet, akit ez megtámad, hanem az is, aki meg akarja előzni a megtámadtatását. Nincs módunkban kicsinyesen méricskélni, hogy meddig akarjuk kiterjeszteni hatalmunkat, hanem kénytelenek vagyunk az egyiknek a leigázásán jártatni az eszünket, a másikat pedig nem ereszteni ki igánk alól. Mert ha mi nem terjesztjük ki uralmunkat másokra, hamarosan az a veszély fenyeget bennünket, hogy mi magunk kerülünk mások uralma alá. Számunkra nincs nyugalom többé!"
Ezen eszmefuttatások elég világosan bizonyítják, mennyire jól látta Thuküdidész a hatalom kényszerhelyzetét. Tehát a hatalomhoz, ha azt egyszer elnyerte az ember, mindenáron ragaszkodni is fog, mi több annak fennmaradása érdekében állandó előretöréssel, növekedéssel kell igazolnia önmagát. Alapigazság, hogy a hatalom - még ha az emberek megtévesztésére mást is állítanak képviselői - nem láthatja támaszát a jogban, igazságban, emberiességben vagy belátásban, csak és kizárólag saját dinamizmusában és erejében. Viszont az a politikai közösség, amely ebbe a csapdahelyzetbe jutott, újra meg újra az összeomlás veszélyének is kiteszi magát.
Íme, milyen kristálytiszta logikai megközelítésben vázolták fel a hatalom természetrajzát a nagy ókori klasszikusok. A fenti gondolatokhoz hozzá kell tennünk a modern kor egyik legnagyobb szellemóriásának, Oswald Spenglernek A Nyugat alkonya (1919) című művében tett megállapításait a civilizációk történetéről, melyeket egyfajta biologizmus, organikus életpálya jellemez. A múlt tanúsága alapján minden egyes civilizáció ugyanazt a történeti utat járja be más díszletek között: megszületik, kifejlődik, eléri virágkorát, majd hanyatlani kezd, s végül elpusztul.”
Ha és amennyiben ilyen dimenzióban vizsgáljuk létünket, úgy tartalmat nyernek a kuruc-labanc , az urbánus-népi, az etnikai kisebbség-többség konfliktusaink.
Az úgynevezett „Kuruc-labanc” ellentét
A magyarság ismert – dokumentumokkal alátámasztottan írott - történelme folyamán folytonosan birodalmak nyomásának, beavatkozásának volt és van is kitéve. A honfoglalók a vérszerződést a Kazár Birodalom árnyékában tették és közvetlenül a Kazár, Bizánci, Frank Birodalmak hatásának voltak kitéve. Lényegében ha a magyarság hiteles történetére lenne kíváncsi valaki, úgy a népet ért hatások között kiemelten és folyamatában kéne vizsgálni a külső hatások sorában a mindenkori biradalmakhoz fűződő viszonyt, mégpedig oly módon hogy a megmaradásnak miként felelt meg,
- miként tartott ki, állt ellen, azaz kuruckodott
- miként alkalmazkodott, adta meg magát, azaz labanckodott
Ne feledjük, a megadás nem jelent feltétlen önfeladást.
Ide citálom Wass Albert morális nézőpontját, ami a háromféle magyarra vonatkozik:
Háromféle magyar (avagy három a magyar igazság /blogger/)
Háromféle ember van ebben az országban,.. háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.
Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett.
Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért, érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép.
A kategorizálás elgondolkodásra méltó. Vajon ki vagyok én, melyik kategóriába illek? Milyen a természetem?
Észre lehet venni, hogy a három kategóriából első a labanc, második a kurcuc és a harmadik a nép.
Más olvasatban úgy is tekinthetjük, mint a mindenkori beavatkozó (elnyomó, védő ?) hatalommal való viszonyt, azaz az azzal
- kollaboráló
- ellenálló
- tűrő.
Van viszont a birodalmi beavatkozásnak szintén egy karakteres jellemzője. Ez megint magának a hatalomnak a természetéből fakad. A hatalom – és ettől hatalom – erős, azaz maga a befolyás, a dolgok irányítója. Ennek megfelelően ő rendelkezik az eszközökkel (adó azaz pénz, tömegkommunikáció azaz szellemi befolyás, fegyver azaz kényszerítő eszköz) ugyanis ellenesetben már nem is hatalom. Ezen eszközök nem elhanyagolható eleme a humán erőforrásból, a tudás, a kiváló képességű emberek halmaza, az elit.
Egy idegen hatalomnak befolyása, hatalma fenntartása érdekében elemi érdeke az, hogy az elnyomott népesség, társadalom színe javát, az elitet saját céljai mellé állítsa, azt megnyerje. Példa erre többek között Mária Terézia nemesi testőrsége. Ugyanígy példa a katolikus egyház „tehetség gondozása”.
Egy beavatkozó – mindenkori - hatalomnak tehát voltak, vannak és lesznek is a befolyás alatt tartott (elnyomott) nép soraiból kollaboránsai, ügynökei, hiszen ahogy a népnyelv mondja, ahol lószar van, ott veréb is van.
Ám kikből lesznek a kollaboránsok és a kollaboráns milyen életpályára számíthat?
Nos ez az a kérdés, ami itt a Kárpát-medencében messze nem mellékes. Magyarország geopolitikai fekvése okán a Nagyenyedi két fűzfa Jókai Mór által elkövetett elbeszélésben leírt helyzet a jellemző. Hol a kurucok, hol a labancok jönnek be. Majd utána ugye hol a németek, hol az oroszok jönnek be. „Laci papám vagyonát, német katona vitte, Feri papám vagyonát orosz katona vitte.” /FankaDeli/.
Az úgynevezett népi urbánus ellentét
A köztudatban gyakran tagadják, kenik el a népi urbánus ellentétet, holott létezik a napi élet szintjén, ugyanis a hasonló a hasonlónak örül. Az emberek szocializációja, így a magyar néprétegek szocializációja mindig is különböző volt. A népi-urbánus ellentét szinonimája a vidéki-városi ellentét, azaz különbözőség. Ne feledjük, a különbözőség mindig ellentéttel jár, az a nem mindegy hogy az ellentétek miként alakulnak, azaz a konfliktusok milyen módon nyernek levezetést, avagy kezelést. Egészen tarthatatlan viszonyok is eltarthatnak évszázadokig, üzennek eleink.
A népi-urbánus ellentét alapja Magyarországon a kereskedelem és az ipar. Minél élénkebb a kereskedelem és az ipar, annál jelentősebb a városiasodás és minél nagyobb a városiasodás annál nagyobb az idegen elem megjelenése, a bekeveredés. (Nem elkeveredés! Géneket ugyanis nem lehet cserélni egy-egy életen belül.)
A nyolcvanas években jutottam egy könyvhöz - tanulmányhoz - mely a magyar értelmiség kialakulását boncolgatta. Fő vonalakban arról volt szó, hogy a történeti Magyarország társadalmi rétegződésében milyen módon jelent meg a polgár, illetve az értelmiség.
Durván leegyszerűsítve a népi elem a vidék, a parasztság és a kézműipar, a város a polgárság és a nagyipar. 1948 előtt a nemesség egyaránt jelen van mind a város mind a vidék életében, ugyanis a közigazgatást alapvetően ezer éven keresztül a nemesség biztosította. Az úgynevezett úri Magyarországot a nemesség hálózata működtette, úgymint a főnemesség és a köznemesség. A főnemesség kollaborált alapesetben és közvetlenül a mindenkori beavatkozó (elnyomó) hatalommal, mert hatalma is tőle eredt, a köznemesség pedig óhatatlanul együttműködött az uralkodói akaratot kifejező főnemességgel és a néppel, annak választott képviselőivel a bírókkal (falubírák).
1848-ban a jobbágy felszabadítással a nemesség gazdasági alapjait törvényileg megszüntették, így megindult egy társadalmi átrendeződés mely 1948-ra kulminált azzal, hogy a nemesség nem csak a humán erőforrásait, hanem anyagi javait is elvesztette Magyarországon. Ezzel a nemesség és a polgárság között is megindult a keveredés a tömeges házasságok révén. Kevesek által tudatosult tény az, hogy a főnemesség európai volt már ötszáz éve, azaz az arisztokrácia egymás közt házasodott (sőt ma is ez a jellemző), a köz –és kisnemesség egymás közt házasodott, ahogy a nagypolgárság , a kispolgárság és a parasztság is 1948 előtt. Van – genetikailag is - értelme hát a „magunkfajta” kifejezésnek.
1948 után viszont a magántulajdon megszüntetésével 1948 – 2011-ig terjedő időszakban tömegessé váltak az etnikai illetve a társadalmi csoportok közötti házasságok, mindezt az egyházak, a vallás sem tudta – nem is akarta – korlátozni.
Így jutottunk el mai társadalmi szerkezetünkhöz, az egyes társadalmi értékek összemosódásához.
Az 1700-as évekkel betelepített német, szerb, szlovák, román népelemek folyamatosan veszítették el nemzeti különállásukat, nyelvüket, keveredtek egymással és a magyar paraszti eredetű rétegekkel. Katolikusok reformátusokkal, evangélikusokkal házasodtak miáltal vegyes népességgé váltak, akik már nem lehettek kizárólag sem németek, sem szerbek, sem románok csak magyarok! Így jelent meg tömegében az a magyar ajkú ám nem (csak) magyar származású népesség, amely mára már Magyarország lakosságának többségét jelenti. Durva becsléssel ma Magyarország etnikai összetételére a vallások megoszlása lehet a jellemző, azaz 70 %-ban „labanc jellegű” és 30 %-ban „kuruc jellegű” a népesség. Ne áltassuk magunkat. Erről szólt a 2005 év december 5.-i népszavazás, a határon túli magyarság státusára nézve.
Az 1990-es úgynevezett rendszerváltás további társadalmi átalakulásokhoz vezetet, azaz indított el.
Különös helyzetű hazánkban két népesség, úgymint a zsidó és a cigány. Miután e két népesség az, amelynek az úgynevezett „asszimilációja” éppen a házasodási szokásokból eredően másként alakult így társadalmi helyzete, a népesség megítélése más és más.
A XX. Századi európai mozgalmaknak, háborúknak a jellemzőjeként e két népesség, úgymint a zsidó és a cigány alapvetően a német fasizmus hatására – ideológia - nem kívánatossá és üldözötté vált. A második világháború befejezését követően e népi elemek, etnikumok létbiztonságukat a győztesek, azaz a magyarságot elnyomó hatalmak mellett látták és látják, ami a zsidó etnikum vonatkozásában talán még érthető is, szemben a cigány népességgel.
A zsidó népesség Magyarországon maradó része tömegeiben feltétel nélküli kiszolgálójává vált a szovjethatalomnak, felszabadítóikat (okkal) látva bennük, majd az 1990-es rendszerváltást követően tömegével az EU integráció, az europerség zászlóvivői sorába álltak. Mindig kintről várták és várják érdekeik érvényesítésére az erőt, a befolyást. Tömegeik az elmúlt ötszáz évben a mindenkori befolyást gyakorló birodalmak ügynökeivé váltak, a birodalmi ügyeket előmozdító intézményekben helyezkedtek és helyezkednek el. ( Manapság tudomány, bankrendszer, média, politika). Ebből fakadóan a társadalmi lét ezen területein számarányukat tekintve továbbra is „felülreprezentáltak”. Ez egyben természetesen mindenkori birodalmi érdek is, hogy a befolyásoló pozíciókban a birodalomhoz lojális ( ha lehet hűséges) személyek álljanak. Ezért tabu téma ma is Magyarországon a vallás és az etnikumhoz tartozás szerinti nyilvántartás. Ilyen nyilvántartások megléte és elemzése - nyilvánossága - alapján ugyanis bizonyíthatóan napvilágra kerülne a birodalmi elnyomás módszere, módja, hogy a birodalom ( az elnyomó) idegeneket ültet a nép nyakára. Egyben itt jelenik meg a nemzetközi és a nemzeti hatalmi érdekek ellentéte.
Mielőtt ezen a ponton bárki antiszemitizmust, avagy rasszizmust kiáltana leszögezem, mi magyarok a zsidóságtól csak tanulhatunk. Ha és amennyiben meg kívánjuk tartani identitásunk, országunk úgy el kell tanulni mindazt a zsidóságtól, mely számukra a több ezer éves diaszpórában az identitásuk megőrzését és népük megőrzését biztosította. Ez pedig első sorban a hit, az oktatás –és nevelés, továbbá az önszerveződés. A zsidóságot – ezen belül a magyar zsidóságot – nemzetalkotó és megtermékenyítő elemként kell tekintsük, mint tudományunk, kereskedelmünk és iparunk potenciális erőforrásait. Különösen érdekes jelenség ugye, a magyar zsidó Nóbel díjasok jelensége. Ugyanígy fontos a zsidóság számára a magyarsággal való szimbiózis, amit többek között a nemzetek sorában az „egy főre jutó zsidók száma” is jól reprezentál. Ma is az USA-val és Kanadával állunk egy sorban. A zsidók szeretnek Magyarországon, a magyarság között élni a tények alapján, más kérdés a tömegkommunikációban megjelenő ideológia. A magyarság és a zsidóság között lehetséges tehát a szimbiózis, nem feltétlen parazitaként kell megjelenjen birodalmi érdekek szolgálatában a magyarság nyakán. Ezt egyébként legjobban a vegyes házasságok reprezentálják. A szerelem, a házasság az, amely fokozatosan oldja az egyes etnikumok, a népek közötti érdekellentéteket. Az unokák érdekeiben esküdt ellenségek is meg tudtak és tudnak egyezni a történelem során.
Ugyanígy különös helyzetű népesség sorainkban a cigányság. A birodalmi ideológia és technika alapja az oszd meg és uralkodj, illetve tedd az áldozatot bűnbakká. A cigányság természetes vezetőinek elsősorban azt kéne tudatosítani, hogy a mai haza cigányság nyomoráról legkevésbé a magyarság tehet. Pontosan azok szorították ki tömegeiket a munka világából a hatékonyságra, gazdaságosságra, minőségre hivatkozva, akik a tömegkommunikációban kéretlenül az ő jogaikat védik. Az USA, EU birodalmak, azaz ezek kardja az IMF kényszerítette ki, azt a termelési és szolgáltatási struktúrát, amelyben nekik nem jut hely. Ami tömegeiket kényszeríti munkanélküliségbe és sodorja szegénységbe. Ezzel együtt a cigányság a lehető legsikeresebb stratégiát alkalmazta fennmaradására, kihasználta a gazdatársadalom gyerekfogyása ellen hozott kedvezményeket és „pótolta” a hiányt. Ez viszont az etnikai arányok nem kívánatos változását hozta magával. A magyar társadalomban megjelent egy olyan tömegű embercsoport, mely eltartásra szorul, magyarul túl jól sikerült a gyermektermelés az örök – beteg - gyerekekre nézve.
A város és a vidék ellentéte tehát az elmúlt időszakban nem hogy csökkent volna, hanem növekedett. A népi és urbánus ellentétek nem szűntek, hanem más síkokra is rányíltak. Ma már nem csak az irodalomban először megjelenő népi-urbánus érdekellentét mutatható fel, hanem az etnikai ellentétek is.
Kisebbség többség ellentét, etnikai konfliktusok
Jelenünkben a tömegkommunikáción keresztül a zsidóság egy része – USA ügynökként - folyamatosan gerjeszti a cigány magyar ellentéteket, a birodalmi érdekek mentén, azt oszd meg és uralkodj elv alapján. A holokausztozással folyamatosan fenntartják a magyarsággal szemben a bűnös nép státuszát, a rasszista, fasiszta címkézést, mellyel ezáltal a birodalomnak szembe kell szállni és büntetni az emberiség nevében. Ezzel mintegy „jogossá” téve az elnyomást és kifosztást, az önszerveződés és önrendelkezés elnyomását.
A magyarországi cigányság leszakadó rétegeinek mára pedig még esélye sincs a magyarsággal való házasságra lépésre. Mindenféle asszimiláció alapja ugyanis a vegyes házasság, azaz a kölcsönös géncsere, nem a „beköltöztetés”.
A cigányság beilleszkedése mint olyan ideológia fogalom. Matematikai értelemben üres halmaz. Amíg a cigány identitás létezik, addig a cigány „beilleszkedni” a büdös életben nem fog, ahogy amíg a magyar identitás létezik, addig magyarság sem fog „beilleszkedni” Európába. Beilleszkedésre, azaz bediffundálásra egyedül a zsidóság képes a hatezer éves diaszpóra lét tapasztalatai – és képességei - alapján, ahogy beszéli a világ összes nyelvét. A zsidóság, mint világhálózat – amely összeköti a népek és nemzetek kereskedelmét – a történelem során mindig is kívánatos volt. A zsidóságot befogadták a világ szinte minden egyes országába, egy bizonyos mértékig, határig. Ahol ez a mérték túlcsordult, ott keletkezett etnikai feszültség. A zsidóságra nézve ez a mérték a homogén alapnépesség 1 %-ra tehető. Ezen felül óhatatlanul – joggal és okkal éppen a túlreprezentáltság, az idegen szellem okán – megjelenik az antiszemitizmus. Az etnikai különbözőség ugyanis minden korban feloldhatatlan feszültségforrás. Ez az emberi természetből, a génekből ered. Úgy is mondhatnánk Isten akarata.
De mi a teendő?
A teendő az érdekek, motivációk feltárása és kezelése, a legkisebb rossz elve alapján, ugyanis az ilyen konfliktusokban, ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz. Alapelv tehát a legkisebb rossz megoldások feltárása. Elkerülhetetlen a vallás és az etnikai hovatartozás szerinti nyilvántartások felfektetése, éppen az érdekek és motivációk feltárása, a konfliktusok helyes kezelése érdekében. A képviseleti rendszerben és a parlamentben egyaránt az érdekérvényesítés okán meg kell jelenjen a kisebbségi képviselet is, úgymint a cigány és a zsidó is és ha a felmérés azt mutatja más 1 %-on felüli etnikum is. A cigányság létszámaránya ugyanis 9 % körülire, a zsidóság létszáma mintegy 5 % körülire tehető. Magyar ugyanis nem az, aki annak vallja magát, hanem az, akinek az anyja (a nagyja, a dédanyja) azt mondta. Ezért van jelentősége az anyanyelvnek is.
Morálisan, a magatartásunkra nézve pedig az ősi bibliai üzenet, ne tegyél mással semmi olyat, melyet magadnak nem kívánsz. Egyszerre vagyunk ugyanis kisebbség és többség egyaránt.
És mi a teendő a hungarofóbokkal? A trianoni rablókkal és tolvajokkal?
Ratkó József: Tánc
Fábry Zoltánnak
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha
el nem évülő priusz.
Bűnjel itt a csillag is,
mert megragyog s lehull.
Kard lángol az éjszakában
attilátlanul.
Bűnjel itt minden
- halotti anyakönyv a rög.
Írva benne jó magyar,
vad tatár és török,
írva benne arcról arcra
minden holtjai;
följegyezve ázsiai,
európai.
Magyarország temetőföld,
toroz és vigad.
Holtjaiból kóstolót küld
szomszédainak.
Duna-környék szétszóratott,
éhes népei,
vagyunk ma is ama
székely György vendégei.
Magyar, oláh, szláv
- mindigre ebhitű pogány,
csűrdöngölőt járunk
ma is Ady homlokán.
Hát mulassunk!
- egyiket se gyűlölöm,
hiszen én érettem él az is,
ki engemet eszen.
Magyarország temetőföld,
posztumusz humusz.
Történelme soha
el nem évülő priusz.
Életet aki ha itt vet,
húsba vet magot.
Holtból bú elő a kisded,
jövendő halott.
Mégis: hogyha szülni
már egy ringyó sem akad,
hónom alatt költöm
ki a fiacskáimat.
Ellenséget, saját fegyverével. Feléjük erőt kell demonstrálnunk, és mint Kárpát-medencei hatalomnak, birodalomnak a birodalmi eszközök szemrebbenés nélküli alkalmazása. Elitjük szeretetete magunk felé fordítása. Mint Mária Terézia a magyar nemesi testőrséggel.
Konfliktuskezelés
Nemzeti vonatkozásban és a konfliktuskezelés vonatkozásban a mértékadó elv a szeretet.
Én például szeretem a labancot és a kurucot egyaránt, mert mindegyik magyarként akar élni és akinek ez nem tetszik nyalja ki a seggem. Ha nem lett volna labanc, úgy mára már kuruc sem lehetne.
A győztest, a többséget szeretem, de szeretem a kisebbséget is, ha az velünk tart, minket szolgál, nem az idegeneket.
A világpolitikában is a győztes mellé szeretek állni, vele szövetkezni, nem akinek „igaza” van. Mert a győztesnek van igazán igaza mindig, ő írja a történelmet. Ez a túlélés záloga, a halottnak már nem lehet igaza. Sem embernek sem népnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése