* Csingiz Ajtmatov: "Az évszázadnál hosszabb ez a nap" (Bp, 1982), részlet."A hagyomány szerint, amikor a hajdani századokban a zsuanzsuanok meghódították a Sárga Homokot, különös kegyetlenséggel bántak a foglyul ejtett harcosokkal… Rettenetes kínzással fosztották meg a foglyot az emlékezetétől. Előbb teljesen lekopaszították az áldozat fejét, majd levágtak a közelben egy jól megtermett tevét. Frissiben megnyúzták, és elsőként a tevebőr legsúlyosabb, legszívósabb részét, a nyakbőrt választották le róla. Darabokra vágták, s még gőzölgő állapotban ráfeszítették a fogoly leborotvált fejére. A bőr egy pillanat alatt ráragadt, mint a tapasz - a mai úszósapkához hasonlóan. Ez volt a siri… A siri felhúzása után nyakkalodába zárták a megkínzottat… Így vitték el jó messzire, néptelen helyre, hogy ne hallják szívet tépő kiáltozását, és kezét-lábát megkötözve otthagyták a puszta mezőn, a perzselő napon, víz és étel nélkül… A fejükre tapasztott, száradó és egyre szűkülő nyers tevebőr könyörtelenül zsugorodott az égető napsugarakban, vasabroncsként szorította a rab borotvált fejét. A kínzottak leborotvált haja már két-három nap múlva nőni kezdett. A kemény szálú, egyenes ázsiai haj néha belenőtt a nyers tevebőrbe, legtöbbször pedig, más utat nem találva, visszahajlott és a vége újra belenőtt a fejbőrbe, még szörnyűbb szenvedést okozva. Ezt az utolsó kínt az ítélő-képesség teljes megzavarodása kísérte. A zsuanzsuanok csak az ötödik napon mentek oda megnézni, életben maradt-e valamelyik fogoly. Ha a megkínzottak közül legalább egyet életben találtak, elérték céljukat. Az ilyet megitatták, megszabadították kalodájától, és egy idő után visszaadták erejét, talpra segítették. Ez lett a mankurt-rab, akit erőszakkal megfosztottak emlékezetétől, ezért annyit ért, mint tíz egészséges fogoly… A mankurt nem tudta, ki ő. milyen törzsből-nemzetségből való, nem tudta a nevét, nem emlékezett gyerekkorára, apjára, anyjára - egyszóval nem ismerte fel magában az emberi lényt… A mankurt, akár a kutya, csak a gazdáit ismerte… De a rábízott feladatot vakon, buzgón, hajthatatlanul elvégezte… Ha később híre terjedt is, hogy valakiből mankurtot csináltak a zsuanzsuanok, annak még a legközelebbi atyjafiai sem igyekeztek megmenteni vagy kiváltani őt, hiszen ez azt jelentette volna, hogy a hajdani ember bábját kapják vissza.
Csak egy najmán törzsbeli anya, akit Najmán-Anának emleget a hagyomány, nem tudott beletörődni fia sorsába. Amikor valami bizonytalan hírt hallott mankurttá lett fia hollétéről, megértette, hogy nem lesz nyugta, amíg meg nem keresi a Sárga Homokon azt a mankurt pásztort, és meg nem győződik róla, hogy nem a fia-e… Amikor odaért, amikor megismerte a fiát, nem emlékezett rá, hogyan gurult le tevéje hátáról… - Fiam! Mindenütt kerestelek!… Az anyád vagyok! Aztán rögtön megértett mindent és felzokogott… Reszkető ujjain keresztül sírva nézte fia ismerős vonásait, és egyre igyekezett elfogni a tekintetét, még mindig várt, reménykedett, hogy az megistmeri, hiszen olyan egyszerű - felismerni tulajdon anyánkat! De megjelenése semmi hatással nem volt a legényre… Egyszer csak letépte válláról az anyja kezét, és… elindult a csorda másik széléhez… Najmán-Ana… összeszedte minden erejét, odament a fiához… Mankurt-fia szeme az érdeklődés tökéletes hiányát fejezte ki minden iránt a világon, a szeme továbbra is idegen maradt. - Ülj le, beszéljünk - mondta nehéz sóhajjal Najmán-Ana. Leültek a földre. - Megismersz engem? - kérdezte az anya. A mankurt tagadóan megrázta a fejét. - Hogy hívnak? - Mankurt - felelte az. - Csak most hívnak így. A régi nevedre emlékszel? Próbálj visszaemlékezni az igazi nevedre. A mankurt hallgatott. Anyja látta, hogy emlékezni próbál, két szemöldöke között az erőfeszítéstől nagy verejtékcseppek ütköztek ki, és szemére remegő köd borult. De látszott rajta, hogy áthatolhatatlan, süket fal támadt előtte, s azon nem bírt áttörni… Najmán-Ana akkor elhatározta, hogy nem faggatással, hanem sugalmazással adja neki tudtul, kicsoda. - A te neved Dzsolaman. Hallod? Dzsolaman. Apádat Dönenbájnak hívták. Hát nem emlékszel apádra? Hiszen ő tanított nyilazni gyerekkorodban. Én meg az anyád vagyok. Te a fiam vagy. A najmánok törzséből való vagy, érted? Najmán vagy… Mindazt, amit mondott neki, a fia teljes közönnyel hallgatta, mintha valami semmiségről beszélne… Najmán-Ana újra megpróbálta életre kelteni fiában az elpusztított emlékezetet. - Emlékezz, hogy hívnak. emlékezz a nevedre! - könyörgött és erősködött. - Apád Dönenbáj, hát nem tudod? A te neved pedig nem Mankurt, hanem Dzsolaman!… És bár mankurt-fiára mindez semmi hatást nem tett, anyja tovább beszélt hozzá, hasztalan reménykedve, hogy egyszer csak felvillan valami kihunyt tudatában. És tovább dörömbölt a szorosan bezárt ajtón. Egyre csak hajtogatta a magáét: - Emlékezz, hogy hívnak? Dönenbáj az apád! Aztán megetette, megitatta a maga útravalójából, és bölcsődalokat énekelt neki. Annak nagyon tetszettek a dalocskák. Jólesett hallgatnia, és valami élő melegség jelent meg feketére fásult, megdermedt arcán. Akkor az anyja a lelkére beszélt, hogy hagyja el ezt a vidéket, hagyja el a zsuanzsuanokat, és menjen vissza vele szülőföldjére. De a mankurt nem tudta felfogni, hogyan lehet fogni magát és elmenni valahova… És Najmán-Ana, hányadszor már, újra öklével verte a megölt emlékezet süket ajtaját, és egyre azt hajtogatta: - Emlékezz, ki fia vagy? Hogy hívnak Apád neve Dönenbáj!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése