2008. május 7., szerda

Várom nagyfiamat, Gergőkémet

"Én mondom, még nem nagy az ember, de képzeli, így szertelen. Kisérje két szülője szemmel, a szellem és a szerelem." Bizony mi emberek összetett lények vagyunk. Értelmünk és érzelmeink folyamatos küzdelmében. Tudom én, hogy okl. villamosmérnök nagy fiam már komoly ember. Családfenntartó. Büszke is vagyok rá, ahogy minden normális atya. Ám mégis. Érzelmileg bennem él a kicsi fiam, akinek nagy növése okán elvették a lapátját a homokozóban, a nyakába ültek a játszótéren leszorítva. Ő pedig a jó lelke miatt mindezt nem értette. És sírva bár törött kézzel, mégis hazatolta az új és nagy bringáját, mert nem akart elütni egy kutyát, így inkább elbukott az új bringájával. Bizony ilyenkor úgy éreztem magam mint egy kanmajom, amelyik nekimegy az oroszlánnak is a kölyke miatt. Elborult az agyam és csak a gyilkos indulat, az agresszor - és a felelős - megleckéztetése lebegett a szemem előtt. Megelőzendő a további ilyeneket. Kaptam egy igen szép írást, mely az értelem és az érzelem hájanászára mutat rá. A tudat és a lélek dialektikájára. Köszönöm a szerzőnek és a közvetítőnek egyaránt.

Zágon István: Az anya meg a szülő Ez a két fogalom alapjában véve ugyanazt jelenti, de azért mégsem ugyanaz. Olyan különbség van köztük, mint - hogy is magyarázzam - mint amikor az ember azt mondja, hogy állam, meg azt, hogy haza. A hazáért élek és halok, az államnak meg adót fizetek. És annak ellenére lényegesen könnyebb, mint meghalni, mégis több emberről hallottam, aki lelkes örömmel halt volna meg a hazáért, de soha senkiről nem hallottam, aki szívesen fizetett volna adót. Hát így vagyunk valahogy az anyával, meg a szülővel is. A szülő hivatalos kifejezés, az anya magánjellegű. A szülő minden, ami értelmet jelent, erőt és kötelességet, az anya pedig minden, ami érzelem, áldozat és a leggyönyörűbb gyöngédség a világon. Az anya, meg a szülő egy ember. De ennek az egy embernek egészen más tulajdonságai nyilvánulnak meg az anyában, mint a szülőben. Aki a harmadik szobából csukott ajtón át is meghallja, hogy hathetes kislánya sír, az az anya. Aki szeretne berohanni hozzá és egy kis jó, langyos tejecskével elcsitítani azt a kis ártatlant, még az is az anya. Aki be is rohan hozzá, megnézi, kibontja, tisztába teszi, de soron kívül egyetlen korty anyatejet sem juttat neki, hanem szigorúan alkalmazkodik az orvosilag előírt étrendhez, az már a szülő. Akinek majd a szíve szakad ki, amikor a gyermeknek fogzási fájdalmai vannak, az az anya, de aki csukamájolajat ad neki, hogy minél előbb nőjön ki a foga, az már a szülő. Általában aki képes arra, hogy saját önszülött gyermekének beadja a csukamájolajat, azt a csúszós, szörnyű, kibírhatatlan ízű kotyvalékot, az nem is lehet anya. Az csak szülő lehet. De aki közben azt hajtogatja; jaj de jó, de finom, a mama is ezt eszi, és hősies elszántsággal a szívében, de háborgó indulatokkal a gyomrában maga is megkóstolja azt a szörnyű kotyvalékot, az már megint az anya. Aki büszke arra, hogy az ő kisfia már olyan nagy, hogy az első osztályba iratkozik, az a szülő. De aki az iskola megnyitásának napján sírva kíséri a gyereket abba a tiszteletre méltó épületbe, és amikor beengedi a többi gyerek közé, akkor úgy érzi, hogy a fia Dániel, aki most lép be az oroszlánbarlangba, az már megint az anya. Aki nappal megbünteti a gyermeket, mert elszaggatta a nadrágját, az a szülő, de aki azt a kisnadrágot éjjel könnyes mosollyal foltozza meg az az anya. Aki azt mondja: haszontalan kölyök, már megint nem tanulsz, az a szülő, de aki fűnek-fának keservesen panaszkodik, hogy annak a szegény gyereknek már megint mennyit kell tanulnia, az az anya. Aki a kamasz fiát tánciskolába viszi, az a szülő. Aki büszkén figyeli, hogy az a haszontalan kölyök milyen ügyesen teszi a szépet annak a copfos kislánynak, az még mindig a szülő. De aki ugyanakkor nagyokat nyel, mert úgy érzi, hogy most kezdik tőle elszakítani lelkétől lelkezett magzatát, és szeretné a fia táncpartnerét, azt a kis kacér, szőke démont megpofozni, az már megint az anya. És mégis az anyából lesz a jó anyós, a szülőből pedig a rossz. Amely anyósi állapot tart mindaddig, míg meg nem születik az első unoka. És akkor valami egész váratlan és csodálatos dolog történik, eltűnik a szülő, eltűnik az anya, mondjuk inkább a kettő összeolvad, és nagymama lesz belőle De ez a nagymama nem hasonlít sem az anyára, sem a szülőre, annyira nem, hogy hadilábon áll mindkettővel, a szülőt ridegnek, az anyát túlzónak tartja, és csak egyvalakivel azonosítja magát teljesen és százszázalékosan, a gyerekkel. Mintha soha nem lett volna szülő, mintha soha nem lett volna anya. Mintha így született volna ötvenegynéhány éves korában egyenesen nagymamának.



Meg is ismétlem: Nő és gyerek nélkül, szart se ér az élet egy férfiembernek.






3 megjegyzés:

Béci írta...

Én már csak ilyen vagyok... Mennyi belénkrögzült sztereotípia fogja közre szegény életünket, és itt ugyanazt látom, mint amikor a szülő komolyan és mély meggyőződéssel veri véresre gyermekét, tudván, hogy -bár nehéz - de így helyes, hisz ezt látták a szülőktől, ezt tartották helyesnek a bibliában is: "vessző által nő a gyermek értelme"....
A kerékvágásból kiugrani képtelen szülők ezt jóváhagyásnak érzékelték a néha szadizmusba, vagy rendszeres verésbe végződő nevelési kísérleteik során... érdekes módon, nem emlékszem, hogy pl. Jézust verték volna szülei, József és Mária. Talán nem is a verésre ad szabadkezet ez a bibliai vers, hanem arra, hogy "teher alatt nő a pálma" azaz a korlátlan szabadság nem jó, a teljes bekorlátozás szintén, ezért vannak a kereszténységben is a megfelelő intések, korlátok: jó, ha tudja az emberfia, meddig mehet el, mi az, amit lehet (bár - hogy a bibliánál maradjunk, van vhol egy ilyen ige is: "sokmindent lehet (megtenni), de nem válik minden hasznunkra"
Visszatérve körmondatom legelejére, sosem felejtem, el, amikor azt mondta a gyermekorvos, hogy nem szabad etetni a gyereket, csak szigorúan beosztott időben.
Ez hasonló a moszkvai Gum áruházban felállított automata borotvához: hát, hogyan lehet egy borotva minden fejhez jó, hisz ahány ember, annyi fejforma... (megjegyzés: -eleinte igen :)

Szóval a természet népeinél, ahol -sajnos egyre kevesebb helyen - a kisgyerek az édesanyjával hátizsákként a hátára kötve szinte összenőve él, megy az Amazonas partjára vízért, süt-főz, közben a gyerek néha megéhezik.. szopizik... hát hol kell azt beszabályozni, szigorúan? hisz egy gyereket, ha sír, fel kell venni, mindíg megerősíteni azt, hogy igenis itt vagyunk, számíthat ránk. Az ilyen gyerekek sokkal egészségesebbek mentálisan, hisz éppen ott van a legtöbb deviancia, ha nem érzi a gyerek a szülői és főleg az anyai szeretetet. Legtöbb probléma ott van, ahol az anya nem tudja,vagy nem képes rá szeretni a gyerekét...
És hogy jött ez ide? Onnan, hogy a legjobb jószándékkal írt és fogadott leírásokba is már szinte zsigerileg benne van a korlátozás, feleslegesen... Ami végiggondolva és talán értelmezve hozzászólásomat, összefügg mindennel...
Legyenek korlátok, ne légy majomszeretettel, önzően rabja és rabságba döntője gyermekednek...de a legszükségesebb korlátokon kívül agyas beidegződéseinket vizsgáljuk felül, megéri...

Béci írta...

Ja, az eredeti TLG írásra nem reagáltam, tulajdonképpen minden sora tökéletes, árad belőle a szeretet és a sóvárgás valami hőstettért, hogy bizonyítsa az ember a végtelen azonosulását, imádatát, önfeláldozásra képességét.
Volt egy ismerősöm, akivel azt beszéltük, vajon levágatnám e az ujjamat, vagy akár egyik karomat a gyermekem ujja, karja helyett.
Ismerősöm itt bukott meg.....
(persze, ha az a kérdés, hogy kézenállásban kell elvinnem a gyermekemet, mert különben meghalunk, más a kérdés, hisz ő nem bír el engem, akkor mindketten elpusztulunk, akkor vágják a gyermekem alkatrészeit, de itt egy egyszerű áldozatvállalásról volt szó: gyermekem, vagy én..)
Abban biztos vagyok, hogy bármit -ismétlem BÁRMIT - feláldoznál a kicsiny gyémántokért, örököseidért, sőt, talán várod is azt, hogy feláldozhasd... Ne legyen ilyen helyzet...

Névtelen írta...

Nem is tudom…

Te konok kunok kései utóda,
ki tudja hány harcos ivadéka,
évszázadok tüzén megedzett,
a túlélésért mindenek felett?

Az agyadba bevésődött a kód:
családod-néped jövője, sorsa
a Te válladat nyomja. Védelme,
míg világ a világ, a férfi dolga.

Így a harcos, mint neve is mutatja,
nem pihenhet, soha nincsen nyugta.
Áll a vártán, a távolba kémlelve,
szinte várja, jöjjön már az ellen.

Nem is a dicsőség, ami hajtja,
(na az is, ha jól meggondolja,)
inkább a feladat oly felemelő,
hisz őrajta múlik a nemzetjövő.

Szép ez a magyar nyelv, kifejező,
fiaik, kiket e harcosok nemzettek,
hát belőlük áll össze a nemzet,
közben a nők bőszen sepregetnek.