Gondolatok az ócsai betelepítésről

Minden bizonnyal hasonló szégyenfoltként vonul be a magyar történelembe az ócsai cifra nyomortelep, mint a palesztinoknál a Gázai övezet.   

Ez egy kényszerű lakóközösség – erőszakos – kialakításának ígérkezik.    Ráadásul olyannak, amelynek nem biztosított a megélhetése. A „megélhetési bűnözés” egy újabb fészke jön, jöhet létre. Mert ez gettósítás, bárminek is nevezzük.  Lényegében ez a belső migráció egy erőszakos – kormányzati eszközökkel megvalósított - nem végiggondolt megnyilvánulása, azon egyszerű okból, hogy már most tudható, az Ócsára költözőknek nem biztosított  - a helyi - megélhetés!

A kormányzati kommunikáció szerint részben önfenntartóknak kellene lenniük, másrészt a budapesti agglomeráció lenne az a munkaerőpiac, amely „lehetőséget” biztosíthat számukra a jövedelemszerzésre. Mert jövedelmüknek kell lenni a telepeseknek, hiszen a bérleti díj + rezsi eleve terheli őket.

Valakik újra kísérleteznek.

A székely vicc jut eszembe, melyben a gyerek – határtalan bizalmával – kérdi apját a szekér bakján, mikor nem messze előttük jól láthatóan egy teknősbéka kúszik át előttük az úton, melyet  még életében nem látott a gyerek. Kérdi is:  Idesapám! Mi az Isten csudája az ott? Az öreg tekeri a bajszát, tolja a kalapját – miután még ő sem látott ilyet – és kiböki: „Hát ez vagy valami, vagy megy valahová”.

Bizony a magyar történelem tele van, be, ki és áttelepítésekkel. Ez sem más. Bárhogy nézzük, ez egy áttelepítés, ám nem egy-egy szerves közösségé – mint például a bukovinai székelyek – hanem egy-egy az ország számos pontjáról kiűzött (!) család egy helyre, „övezetbe” csoportosítása.  Gettósítás.

Nekem a családi emlékezetből mind apai és mind anyai ágon vannak ismereteim a telepítésekről. Apai ágon ez az úgynevezett „palatinusokhoz”, anyai ágon pedig a szabolcsi nagycsaládosok 1939-es Baranyába telepítését illetően. Mindkét ágon vannak tehát családi „tapasztalataim”, a feljövők és a magam sorsán keresztül.

A „palatinusok” avagy a TILK család története

Ennek a történetnek az alapját a Tilk családnév adja. Gyermekkorom alapsérelme volt, hogy mindenkinek rendes családneve volt – értsd érthető – csak nekem nem. Vagy magyarul, vagy németül értelmes, tartalmat hordozó, úgymint  Kovács, Szabó … Berg, Bierer …. ( Svábok lakta kis településeken cseperedtem.) Ez a szakasza életemnek 1965 – 1996-ig terjedt. Aztán jött az Internet elérés és megtörtént a csoda. Beírattam a nagyfiammal az Internet keresőbe hogy „Tilk” és máris jöttek a „vejnenöjnen” lapok tele Tilk-el. A földrajzi ismeretek – nem a nyelvi – segítettek először, mert a Tallin és a Tartu városok jelentek meg legnagyobb gyakorisággal. Tört angolsággal kapcsolatot teremtettem egy tartui csillagásszal, akinek a geneológiájában a feljövők között ott voltak ilyenek, hogy Jüri Tilk (Magyarul Tilk György, a nagybátyám J) és így tovább. Urmas Haud – mert ő volt a csillagász Tallinból – kifejtette, hogy náluk Észtországban egyik leggyakoribb  családnév a Tilk (talán mint nálunk a Kiss) és szerinte ősi magyar név, miután ugye „ismert” hogy a magyarság és a finnugorság rokonságban állnak. Mondjuk ez az érvelés egyáltalán nem győzött meg. Így kezdtem az Interneten tanulmányozni az Észt történelmet. Vajon milyen úton juthatott el ez a ritka észt családnév Magyarországra. Miután engem is az evangélikus vallásban kereszteltek és Észt ország lakói többségükben evangélikusok, biztos voltam benne, hogy embereknek - közösségeknek - kellett onnan folyamatosan Magyarország felé migrálni, hogy itt és ebben a korban Tilk családnévvel rendelkezők lehessenek. A nyomok egyértelműen  Észtországba vezetnek, ugyanis a TILK szónak egyedül ott van értelme, alapvetően cseppet jelent. Egyet közülünk. Hanyag magyarítással Öcsi, avagy Csöpi. A Kicsi. 

Az Észt történelemről itt olvashatsz.  

A TILK családnév hordozó feljövőim vélhető menekülési útvonala

-         1500- 1600-as évek Tallin (Észtország) környezetéből, a menekülés oka a balti háború Pfaz környezetébe, menekültként, az ottani "nádori" birtokokra, amely által "palaitunosok" lettek. Magyarán a Palainus cselédjei. 

-         1600- 1700- as évek Pfalz (Németország), a menekülés oka a Napóleoni háborúk Pfalz és környékéről. Vándorlás Németországban az éhinség idején, ahol nem nyertek sehol befogadást. Így jutott egy ötven fős közösségük - lelkésszel - a Dunán le Paksra, ahonnan társzekerekkel mentek Kötcsére. 

-         1730 – 1800-as évek Kötcse (Magyarország), a migráció oka a népesség növekedés a környező falvakba, így Ecsenybe. 

-         1800- 1900-as as évek Ecseny (Magyarország) a migráció oka a népesség növekedés, a kiházasodás így jutottak Ecvsenyből Somogyvámosra. Jól mutatják ezt az egyházi közösségek változásai is. 

-         1900- 1950  –es évek évek Somogyvámos a migráció oka a jobb megélhetés. Belső Somogyból csoportosan települtek fel a Balaton menti településekre. Balatonbogláron például a Kolozsvári utcát a harvanas években vámosiak építették. és települtek oda is. 

-         1960-as évek Balatonboglár a migráció oka a jobb megélhetés. Mondjuk az én szüleim tettek még egy két kanyart, ám nem véletlenül Balatonbogláron nyugszanak. 

-         1970- es évek Budapest, Sasad, Hűvösvölgy Nekem a megszerzett képzettségek - az elsőként a házgyári és betonelemgyártó mérnök - okán nem volt esélyem kis településeken való elhelyezkedésre, így keveredtem Budapestre, ahol családot alapítottam és 1977 óta élek itt. Fiaim már itt születtek és jelenleg is itt élnek. 

Családi útravalók:

Apám: Fiam, mi német származásúak vagyunk. Ám ahonnan mi (érts feljövői) jöttünk, ott nagyon nem volt szükség ránk. El is pusztulhattunk volna. Ez a nép, a magyar adott nekünk helyet, megélhetést, életet.  A család sorsa összenőtt a magyarsággal, így fiam, mi magyarok vagyunk.

Apai nagyanyám: Fiam, te csak előre nézz!

A TILK család sorsa, a folyamatos – szinte nemzedékenkénti – áttelepülés, migráció.  Apai ágon a családtörténet a társadalmi „felemelkedésben sikertörténet” mert a csőszt a postás, a postást a tanár, a tanárt a gépészmérnök, a gépészmérnököt a villamos mérnökök követték. Viszont minden nemzedék lakóhely változtatásra kényszerült.

Tanulság az Ócsai Telepre: Mit ér az aranytál, ha nincs belőle mit enni? Mit ér egy ócsai családi ház, ha a megélhetés nem biztosított. Az önellátásra alkalmas gazdasági körülmények, avagy a konkrét munkahely?

A „kunok” és a Vajáról Magyarbólyba telepített nagycsaládosok, a KUN család története

Kun családnevet Magyarországon, ahogy a Német, Orosz, Tóth családneveket számosan hordoznak. A nép nevével való megkülönböztetésre nyilvánvalóan a nem kun, nem német és nem tót (szlovák) környezetben lehetett szükség, hanem a magyar közegben.

Kun feljövőim gyökerei Vajára vezetnek. Onnan pedig az idő mélységében a Zichy urbárium (adójegyzék) említ a térségben kettő Kun családot 1521-ben. Ajak – Pátroha – Tas IV. (Kun) László király édesanyja Kun Erzsébet birtoka volt. Ide mutatnak vissza a gyökerek. A kunok történelme meg egészes vissza Észak-Kínáig viszonylag jól feltárt.

Vaji telepesek http://hu.wikipedia.org/wiki/Vajai_telepesek

Az 1936. évi XXVII. törvénycikk ún. állami telepítési akciója nyomán, melynek célja a Dunántúlon élő sváb lakosság számának ellensúlyozása volt, az 1930-as évek végén több száz vajai református férfi, nő, és gyermek kelt útra, hogy új otthonra leljen a Baranya megyei Magyarbóly településen:

A telepítési akció szervezése során figyeltek fel Vaja településre is, ahol a sokgyerekes családok miatt igen nagy volt a népsűrűség, és az átlagos birtoknagyság igen csekély; fél, illetve két és fél hold között mozgott, melyből a családok igen nehezen tudtak csak megélni, emellett még napszámos, feles, harmados munkát kellett vállalniuk.

A sikeres toborzásra, melyet a református egyház is támogatott, szép számmal jelentkeztek a lakosság közül, akik vállalták az áttelepülést a Baranya megyei Magyarbólyba:

Összesen 524 fő jelentkezett, ebből 92 férfi, 86 asszony és 346 családtag volt, mely jelezte, hogy 1939 májusáig elköltözne.

Az állami telepítési akció keretében az első csoport, 24 család 1939. november 21-én kelt útra ingóságaival, hogy a részükre épített házakat lakható állapotba hozzák, előkészítsék a terepet az utánuk érkezőknek, megállapodva abban, hogy a többiek két héten belül követik őket. Ők november 23-án érkeztek meg új otthonukba. A második csoport egy hónap múlva, december 29-én indult útnak, s másnap érkezett meg Magyarbólyba.

A házak végül csak 1940 júniusára készültek el teljesen, többségében egy- vagy kétszobás kivitelben mindössze három házat építettek háromszobásnak. A házakhoz 800 négyszögöles telek, sertés- és baromfiól, istálló, kukoricagóré, sütő kemence, kút és árnyékszék is tartozott. A telepesek 80 iskolásgyerekkel érkeztek, a településen később részükre kéttantermes iskola is épült. Beilleszkedésük megkönnyítésére egyik tanítójuk: István András is az áttelepülők között volt.

A kitelepülők búcsúztatásánál az egész falu apraja-nagyja ott volt. A szívhezszóló búcsúbeszédet a falu jegyzője, a korábban nagy tiszteletnek örvendett református lelkész fia, Molnár József mondta el a nagy útra indulóknak. A vajai református gyülekezet az útrakelt telepeseknek a református egyházközösség ottani megteremtéséhez segítségképpen az anyaegyház tárgyai közül egy rózsaszín selyem úrasztali terítőt, úrvacsorai kelyhet és az egyház költségén beszerzendő ezüsttálkát ajándékozott. A Magyarbólyba telepedett vajai református közösség temploma 1943 és 1993 között épült fel.

A Vajáról Magyarbólyba áttelepültek családfőinek nevei: Angyal Sándor, Czirják András, Fehér Bálint, Hódi András, Hódi Gyula, Hódi Péter, Imre Albert, István András, Kapi András, Kapi Bálint, Kiss György, Kiss Gyula, Kun Bertalan, Kun Sándor, Munkácsi József, Nyavádi András, Orosz Gábor, id, Paczári Bertalan, ifj. Bertalan, Paczári Miklós, Paczári Péter, Puskás András, Révész Sándor, id. Sipos Károly, ifj. Sipos Károly, Sólyom Bálint, Sólyom György, Soós Miklós, Takács Lajos, Id. Takács Péter, ifj. Takács Péter, Tamási József, Tisza Kálmán, Tisza Péter, Tornai Gusztáv, Tornay József, id. Varró András, ifj. Varró András.

A Kun család sorsa kudarcos: A nagyapai ház pusztulóban, lakója Kun Mihály.  A 16 unoka közül a fiúk nagy része elhullt, úgymint Kun Sanyi, Kun Laci, Kun Árpi, Kun Pityu, Jánvári Jóska. Hárman vagyunk még életben, Kun Jani (Lukács János) Kun Misi, és én T. Kun László Géza ( Tilk lászló Géza). A Kun nevet fiú ágon egy gyermek hordja Kun Roland, Kun Pityu árvája.

A Kun család Szabolcsból Baranyába települése nem hozta meg a várt eredményt, nem szaporítottuk be a Dunántúlt a vaji telepesek utódjaiként  földet szerető, azt tisztelő és abból élő családokkal.

Családi útravaló:

Édesanyámtól: Fiam, te én vagyok. Mindenki a maga csizmája szorítását érzi. Mi Magyarbolyban idegenek közt, idegenek voltunk. A telepeseket nem fogadta be a falu közössége és a vaji családok között mi voltunk, az egy bakti család.  Anyám sírva szaladta értem be a falut „tojást árulva” a tandíjam összegyűjtésére.

Társadalmi fekély

A fenti családi tapasztalatok alapján az ócsai telepesek előtt álló jövőt, igen komornak látom. A devizaadósok spontán – egyéni – útjáról álljanak itt egy devizaadós-végrehajtó szavai:

„Akik a végrehajtás szakaszába jutnak, azok 90 százaléka elválik, 10 % öngyilkos lesz, a többi a fekete munkába, avagy külföldre menekül.

Elfekélyesedett társadalmi sebbel állunk szemben, amely egyre mélyül mindaddig, amíg a devizaadósok kölcsönszerződésekben rögzített jog-vesztes helyzete fennáll!

Ezeket a szerződéseket meg kell semmisíteni. Az EU jogrend alapján ennek az útja pedig az, hogy a devizaadós keresetére a bíró kimondja a teljes semmisséget, ezzel új alapokra helyezi a devizaadós és a bank jogviszonyát, jogait és kötelezettségeit.  Az okozott károkat  meg kell téríteni, a kárt okozókat pedig kártérítésre kell kötelezni, és ha az indokolt – tehát bűncselekmény is bizonyítható - meg kell büntetni, bíróság útján!

A bajt, a nyomort pedig nem koncentrálni, hanem porlasztani szükséges, ahogy a terheket is. Időszerű végig gondolni azt az EU tapasztalatot is, hogy a gazdasági migránsainkat visszatoloncolják.

A devizaadósok - a jogaikból és vagyonukból kiforgatottak  és arra várók - úgy tűnik nekem ugyanabban a túsz tudatban léteznek, mint a negyvenes évek végén a magyar zsidók, illetve az ötvenes év elején a "kitelepítések" áldozatai.  Nem képezünk közösséget, mert nem is ismerjük egymást. Egyenként vagyunk stigmatizáltak. Az Interneten keresztüli közösségépítés és a közös jogkezelés, minden bizonnyal nem kevesünknek nyújt kivezető utat, ám hogy önmagában nem ez a megoldás, az szinte biztos. 
Miután társadalmi kisebbségről van szó, elkerülhetetlen a többség segítő szándéka és a hatalom pozitív módon történő hozzáállása kiszolgáltatásunk, kitettségünk felszámolása érdekében.  Nekünk - a szervezett devizaadósoknak - ennek megfelelő magatartást kell tanúsítanunk, a társadalmi szolidaritás, a jog -és vagyonvesztést megakadályozó törvényhozási és kormányzati intézkedések meghozatala, a független bíróságok törvényes és igazságos ítélethozatala érdekében.  Ebbe nem fér bele az együtt menetelés az EU-ból kilépés irányába, a bűnbak keresés, az összeesküvés elméletek, illetve az "utcai harc" semmilyen formája. Nem kellenek a "parasztvezérek", kiknek sorsa és "eredményei" jól ismertek a történelemből, mely utólag "szépít".  A gyűlölet, az indulat jóra sosem vezetett, csak pusztulást hozott, a pártpolitika pedig eleve megosztottságot, az erők gyengítését.