Két pólus 1. : A Kárpát-medencétől a Tarim-medencéig

A szkíták és utódnépeik életteréről,  a kurultáj népeiről

Bármit gondolunk, avagy teszünk lényegében döntéseinket vonzalmaink és taszításaink, azaz érzelmeink, vágyaink irányítják és ahogy az a rómaiaktól eredően beült közbeszédünkbe, a köztudatunkba a „hasonló a hasonlónak” örül.

Az én vízióimban (is)  a Kárpát-medence a világ három legjobb helyének egyike. (A másik kettő  a Pó fennsík és a Kásmir.) Ezek azok a védett helyei a világnak, ahol lényegében minden adott az emberi lét kiteljesedéséhez.

A Kárpát-medence egy hatalmas „genetikai tó” amelybe Keletről, Nyugatról, Délről és Északról érkeztek és érkeznek az összetevő elemek. Az élet.  Egy gyűjtő hely, egy nyelő tápláló és megtartó. A kurultáj népeinek Nyugati pólusa, a magyarság élettere. Ám mindez úgy tűnik csak a Keleti pólusról a Tarim – medencéből, az újgúroktól – kik ma is szakáknak nevezik magukat – látszik tisztán. A szaka megnevezést a perzsák használták ( a déli szomszéd) a szkítákra. Ugyanez a viszonyrendszer köszön vissza az orosz népmesékben is a Turán és Irán küzdelmeiben. Észak és Dél különbözősége.

A kurultáj népeinek „élettér tengelye”  a Kárpát-medencét és a Tarim medencét – a folyókkal folyamokkal táplált összekötő, a minimum tízezer éves nagyállattartó síkvidéken áthúzódó -képzeletbeli vonal. Ez a jól körülhatárolható térség egyedülálló a földön, ugyanis itt lehet ezer kilométereket is megtenni anélkül, hogy életmód, életforma módosuláson kellene átesni. (Szemben ugye, az Észak-Déli elmozdulással, migrációval) Ez az a környezet, ahol az emberi kultúra kontinuitása, folyamatossága megmaradhatott mintegy 30 – 60 ezer év mélységében is.  Ez a térség ( a flóra és fauna) és annak lakói szavatolhatták többek között azt, hogy a sumér ékírás és a székely-magyar rovásírás között szignifikáns kapcsolat maradhatott. Hogy a japánok is először a családnevüket írják és aztán csak a keresztnevüket. (Hiszen, a hun, han, kun, kán, szán szavak mind ugyanazt, urat jelentenek és a név a nemzetséghez, származáshoz kötődött.) Így állhat elő a „mi honnan jött” egysíkú és egyirányú (!) gondolkozás alapján, ami eleve feltételez egy őshazát, elkülönítve azt a valós idejű élettértől, hogy valakik valamikor onnan jöttek és most itt vannak. Nem képes felfogni ez az egyirányú (indogermán) szemlélet azt, hogy a kurultáj népeinek az őshazája, az élettere a Kárpát-medencétől a Tarim-medencéig húzódó térség. Ahol a kultúra szabadon áramlott oda és vissza minimum tízezer éve. (A jégkorszaktól számítva, ám előtte is.) Nem képesek felfogni a nem íjfeszítő lovas népek utódai, hogy miként lehet megélni 10 – 12 ezer kilométeres távolságokat, „hazákat”. A nomád, mai szóhasználattal mobil népek, nem feltétlen egy legelőhöz kötötték a haza fogalmát. Számukra a haza azt jelentette, ahol az övéik találhatók. Akár a kutya, amely a gazdájához ragaszkodik és ott van otthon, ahol a gazda, szemben a macskával emely ott van otthon ahol a ház áll. A gazda jöhet mehet.

A „hazák” fogalomra  egyik legjobb történeti példa, a magyarság egyik keleti összetevőjének a kunoknak a története. Hiszen a kunok a magyar honfoglalás (visszatérés) idején bizonyítottan Észak-Kínában a Tarim-medence környezetében tartózkodtak, míg rá 150 évre már itt voltak a szomszédban, a Prut és Szeret folyók térségében Kumániában. (Ma ugye Nyugat Ukrajna, illetve Moldva. )

Nem képes felfogni az indogermán gondolkodás azt, hogy a kurultáj népeinek életterében a kultúra ( azok hordozói az emberek és népek, a gének) oda – és vissza áramoltak. Hogy nem kapitális baromság annak feltételezése, miszerint  az elmúl 60 avagy 30 ezer év során többszöri oda visszaáramlás következett be. Nyilvánvaló nem egy emberélet és nem az élő (családi) emberi emlékezet terminusában.

Ahhoz, hogy egy nép (törzsszövetség, kultúra, populáció) Észak Kínából áthelyezze életterét a Kárpát –medencébe, avagy fordítva nem elegendő 7 generáció ( az élő emberi emlékezet terminusa) azaz mintegy 200 év.

Az emberi „intézmények” amelyek sorába a mondák is beletartoznak (nem csak egy-egy birodalom által kialakított írásbeli kultúra történetírása) viszont ezeket a nyomokat hordozzák. Na és hordozzák a tárgyi emlékek és a művészetek. Személyes egyéni élményem például a hetvenes évek végén, egy kínai bicska volt, amelyre ránézve tudtam, „ismerem”. Ahogy rátekintünk egy ismerős arcra. Bizony a formák az időben „visszaköszönnek” és ezeket azonosíthatja például a művészettörténet, az antropológia ugye, melyek a morfológián, a formák összehasonlításán alapulnak. Többet ér ugye egy jó kép, mint ezer szó? (A kontinuitás, a folyamatosság, a rokonság visszaköszönnek az arcokról is. A struktúrák nem vesznek el, legfeljebb átalakulnak.) És az ahhoz köthető élmények is. Innen ered, mi a vonzó mi a taszító. Mi szimpatikus, mi nem szimpatikus. Bizony a rokon a szimpaitus,  az idegen az únszimpatikus. Előitélet? Igen. A zsigerek, amelyek meg vannak írva!

Ahogy etológiai kísérletek is bizonyítják, hogy az üregi nyúlfióka a héja sziluettjére menekül, míg a galambéra ügyet sem vet. Génjeinkbe be van kódolva – azaz meg van írva – feljövőink tapasztalatainak, élményeinek sora. Ahogy normális férfiember a nőre gerjed, nem a nősténykecskére avagy egy másik férfira.  (Persze amint látjuk a Teremtő is mellé nyúlhat olykor-olykor, mikor a sűn a gyökérkefének udvarol.)

Bármit kitalálhatott - a zsidó-keresztény kultúrán, a  katolicizmus emlőin kihízott - Habsburg Birodalom a magyarság finnugor eredetével kapcsolatosan, az újgúrokra ( akik  szakáknak tudják magukat)  már ez nem lehet hatással, ők pontosan tudják hogy a Kárpát-medencei magyarság nekik rokon nép, mi több ők – azaz mi magyarok -  azok éppen, akik az „őshaza” nyugati csücskét lakják. És tudja – hordja emlékezetében - mindezt a kurultáj élettér tengelye mellett elhelyezkedő és élő íjfeszítő nép. Kivétel persze a magyar köztudat és közgondolkodás, melyet 500 éve agymosott a Habsburg Birodalom, felvértezve a zsidó-keresztény káinida kultúrával. A filozófia és az ideológia bármennyire is hatásosak ember-ember közti viszonyban, attól még nem génsebészet. A filozófus, ideológus, politikus bármennyire tehetséges is, nem egy génsebész. A tudatalattira, az érzésekre nem képes tartós befolyást gyakorolni.

Bizony, ahogy Papp Gábor művészettörténész - nemzeti kincs - volt bátor felmutatni a Káin-Ábel, kontra Hunor-Magyar „ikerpárok” kulturális - egymásnak szögesen ellentétes -  üzenetében a viselkedésbeli, irányultságbeli dolgok lényegesen eltérnek.  A gyilkosok, azaz a káinok leszármazottjai szívják a zsidó-keresztény kultúra emlőit, mely a gyilkos állati ösztöneiket, az agresszíójukat táplálja: Téríts! Konkurencia analízis, marketing!

Mik is ezek? Az úgynevezett általuk tanított „siker” eszközei. Lesd ki a nálad jobbat, és győzd le, pusztítsd el. Vedd el életterét, életét.  A sport is milyen kézzel foghatóan árulkodik? Míg  káinidák sportja a „gladiátor küzdelem”, mely élet halálra megy, és a győztes mindent visz, addig a hunoké a szúmó és a birkózás, mely nemesít, erőssebbé tesz.

Mindaz, mit teszünk és gondolunk, az kultúránk része.  Az a hungarofób felfogás, mely tagadja a magyarság létét és kontinuitását, az a káinidák gyűlöletbeszéde, gyűlölet tanítása.  Maga a Gonosz. Adja elő azt a Heti Hetesben akár Gálvölgyi János – szintén nemzeti kincs - a japán – magyar rokonságon élcelődve, humorosan és kedvesen, viccesen, mézes skorpió formában. Vakoknak nem lehet színeket magyarázni, ismételgette édesanyám. Mennyire igaza volt! Bizony honnan is tudhatna egy  egyéni adottságaiban akár kiváló ember, egy  „bolygó zsidó” ilyeneket, hiszen az ő feljövőinek más volt az élményanyaga, a túlélési stratégiája. Más a tudatalattija. Másra kódolt és másként szocializálódott.  (Káin utódai az emlékezetükben – közfelfogásukban - a bűneiket rendre "megnemesítik", rendre gonosznak állítva be környezetüket, legyen az Egyiptomban, Babilonban, Alexandriában, Rómában, Moszkvában, Berlinben, avagy akár Budapesten.) 

Bizony a szaka, szkíta, hun, magyar kontinuitás káinida-hungarofób tagadása, egyenrangú, a holokauszt tagadással.