Mikor jösztök haza?

A rokoni, a nemzeti érzés két példáját kell lejegyeznem. Az egyiket magam éltem meg, nagyanyám Szilágyi Júlianna (özv. Kun Bertalanné, lám ő még használta az özvegyi titulust mert hűséges volt halott urához nagyapámhoz és az ő agyában a hűtlenség, a házasságtörés is bűnnek számított még) rokonságában Bakatalórántházán. Másod unokatestvérem miután leróttuk kegyeletünket a dédszülők sírjál és mi indultunk Budapestre azt kérdezte teljes természetességével: "Mikor jösztök haza?" Ebben a három szóban minden benne volt. Minket a maga, a maga családjának részének tekintett és az "őshonos" tudatával kérdezett. Megfacsarodott a szívem, hiszen nekem "soha nem volt" otthonom Baktalórántházán, avagy Baktalórántháza. Voltam én berzencei, almamelléki, somogyhárságyi, pécsi, debreceni, budapesti ám bakti soha. És mégis, valaki baktinak nézett, tudott. Bizony a rokonság nem földrajzi hely függő. A Magyarországon élő más népek gyermekei - avagy azok keverékei - nem magyarok. Hanem a magyar állam polgárai, avagy magyar ajkúak! Ez annak ellenére is tény, ha ez sokaknak - akár a többségnek - nem tetszik és tagadják esetenként agresszívan, lerasszisztázva, lefasisztázva a magyart. Mindazokat aki nem kívánnak önfeladóvá válni az ő érdekükben.
Másik élményem a Magyarságtudományi Tanulmányok c. könyvből Bárdi László az Ujgurok története c. tanulmányányában van: "... a településnek és egyszemélyben a kis régészeti gyűjteménynek a vezetője megkérdezte a szokásos őstörténeti eszmecsere után? "Tulajdonképpen most hányan maradtatok ott nyugaton? "Úgy tízmillióan" ....Erre egy másik helybéli politikai vezetővel némi tanakodásuk következett, aztán kijelentette a bátorító közös álláspontot: "Akkor ha visszajönnétek ide, itt még földet is kaphat mindenki!"
Ezt egy ujgur ember jelenti ki a Takla Makán egy legendás oázisában, Qarkilik-ban. Már majdnem abszurd ugye? Már majdnem rejtői!

Ez nem December Ötödike ugye? Mert ez a vér szava. Ők - értsd ujgurok - kétezer év mélységéből is emlékeznek és nem tagadják meg az övéiket. Ahogy egyébiránt a December Ötödikén ( 2004.12.05) a Magyar Gyalázat Napján sem a magyar vér tagadta meg magát, hanem a "Kárpát-medencei misung". A tót, román, sváb, szerb keverék - akik mára magyarnak tudják magukat, mert feljövőik más népek fölöslegei voltak és mi befogadtuk őket - tagadták meg a kettős állampolgárságot a csonka ország határain túlra szakadt magyaroktól. Egyszerűen nem érezték testvéreiknek őket. Mert nem érezték, érzik annak őket! Ami bizony ilyen optikából igaz is, hiszen "csak" kultúrális és nem vérségi kapcsolat köti őket a magyarsághoz. Bizony le kell számolni az illúziókkal! Csak a vér nem válik vízzé. Magyarnak születni kell, azzá válni egy nemzedék alatt nem lehet. Csak a populáció közössége fogadhatja be más nép gyermekét és a kötelék, a vér. A házasság, a család - a vérségi kapcsolat - pecsételi meg a rokonságot. Mai magyarságunk egy nyelvi és biológiai zárványt képez itt a Kárpát-medencében és bizony kisebbségben él, még a csonka országban is. Ez a zárvány a Nagy Eurázsiai Sztyepp Rokon Népeinek a hurkájának nyugati vége volt ötszáz éve, ám a tatársággal megszűnt kapcsolatok megszakadásával és a Habsburg uralom kiteljesedésével levált. Idekozmált. Mintegy ötszáz éve nem kapunk genetikai utánpótlást keleti rokonainktól, nem velük "házasodunk". Utolsó utánpólásunk lényegében Kötönyékkel érkezett és segített talpra állni a IV. Béla féle tatárjárást követő újraszerveződésnek. A germán tenger erőszakkal a szláv tenger szelídebben nyalja partjainkat és tör jóindulattal szólva beintegrálásunkra. Szellemünk és hatalmunk "idegen test" az ő szemükben, mert a hasonló a hasonlónak örül. Én nem akarok europer lenni és fennen hírdetem az ősi kun átkot: "Aki őseit feledi, áruló!"

Megdöbbentem például jó pár évvel ezelőtt egy jakutokról készült filmen, akik ma a világ egyik leghidegebb területén élnek. Erről szólt a műsor is. A lavak és a birkózó jakut férfiak alkata rettenetesen ismerős volt nekem. Honnan? Honnan? Zakatolt az agyamban. Azóta már tudom. http://www.kurultaj.hu/