Tegnap a Budapest Jazzklubban kicsordult a könnyem. Mété fiamék művészete megérintett. :) Kedden lesz az Petőfi rádióban 22:00 óra magasságában.
Nem kedvenc ( fehér és fekete) kalapjaim egyikében voltam, csak a mestersapkámban (Tilksapi, Gyurka bátyám még ebédnél is majdnem viselte) meg a madórommal a nyakamban, ami egy titkos csanaknak is látszó tárgy. ( A képen mellékelve.)
És igenis csak egyszer szóltam bele a produkcióba, annyit hogy: Húha, de dzsesszesek lettetek. :) Erre Bálint mintegy magyarázatként a közönségnek kábé 150 fő (teltház) csak annyit szólt, rám mutatva hogy a Máté faterja. Ezzel a kis intermezzóval mintegy bemutatott a közönségnek, amit én kézfeltartással honoráltam. Kicsit szokatlan volt a nézők közt ülni ( nem a színpadon tartózkodni) így elhatároztam, hogy a legközelebbi ilyen kamara műfajra Ádit feltétlen el kell hozzam. Az ő rajongása is teljesebbé teszi, teheti a produkciót, mert mint tudjuk a közönség sem mellékes. Az élő közönség tud mosolyogni meg tapsolni. Szemben ugye a mi plüssállat közönségünkkel, akiket persze így is szeretünk és a tevének is már megbocsájtottuk hogy nem tudja egyenesen tartani a fejét. :)
A fiúk az én szememben és fülemnek nagyon jók voltak. Mind zeneileg, mind énektudásban fölém tornyosultak, ami azért nem volt így mindig, mert valljuk be évekig aggódtam, érdemes-e nekik annyi munkát és pénzt belefeccolni az ügybe. Meggyőződtem újra, érdemes volt. Máténak kifejtettem - hátha nem tudatosult volna benne a közönség lélektana - hogy a művészet az, amikor a produkció megérinti a lelket és előáll, a "sírok-nevetek" effektusos konfliktus. Ami jó, ami az élmény. Csorduljon a könny.
Máté csak annyit szólt: Jól van apukám. (Hm. Ezt olyankor szokta mondani, mikor lezár valamit.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése