Woodstock

Ajánló: Egy nem minapi - ám ma is érvényes - érdekes és okos írást ajánlok figyelmetekbe. A szerző egy különleges ember. Szégyenszemre ötvenen felül, csak nemrég tudatosult  bennem, hogy a magyar rockszakmában megjelenő kedvenc dalok, bandák Horváth Attila magyar hangjai voltak. 

Attila kis hazánk egyik legnagyobb dalszövegírója. Munkássága nem kisebb Bródy Jánosénál és a sors méltatlansága, vagy talán a rock műfaj ficama, hogy a neve nem az őt megillető helyen van a köztudatban. Én speciel neki adtam volna a Kossuth díjat, amit most nemrég valaki - igaz ő sem érdemtelenül - megkapott. Egy nemzeti életműdíj pedig kijárna neki, ha lenne ugye olyan, aki adni tudja. De hol a hazai rockszakma elismert szakmai szövetsége? 

A hatvanas évek vége, a CSN&Y - a David Crosby, Stephen Stills, Graham Nash és Neil Young alkotta szupergrup - színre lépésének ideje a mai viszonyokhoz képest romlatlan és ártatlanul tiszta korszak volt: a rock egyetemes, nemzetközi nyelvvé és a fiatal nemzedékek határokat semmibe vevő tömegkultúrájává érésének utolsó fázisa.

A Byrds, a Buffalo Springfields és az angliai Hollies alapító tagjai által létrehozott, négyszólamú elővezetésben megszólaltatott, fok-ihletésű “életérzés”-rockot játszó csapat több értelemben is jelképpé vált. Nevük a hippimozgalmak lecsengés előtti kiteljesedését, a fesztiválok, nagy örömzenélések korát, a rock felnőtté válását idézi ma is. Jelképe lett a társaság a határok nélküliségnek is azzal, hogy az egészen addig egymással nagyhatalmi harcot vívó angol és amerikai rock soraikban együtt próbált megbékülve újabb utakat keresni. Legfőképpen azonban azt mutatták fel: a közös zenélés öröm, kiváltképp, ha az abban résztvevő minden egyéniség megőrzi önmagát.

A CSN&Y woodstocki színpadra lépése akkora durranás volt, hogy egy csapásra a legrangosabb nemzetközi sztárok sorába emelkedtek, további pályafutásuk során lemezeikből több tízmillió példány talált lelkes vásárlókra, koncertjeiken rajongóik megszámlálhatatlan serege töltötte meg az Államok legismertebb játszóhelyeit. Magyarországon akkoriban Woodstockról még csak nem is hallottunk, jóval később jutottak el hozzánk különböző csatornákon a hírek a rock egyik (vagy “a”) legnagyobb, akkor korszaknyitónak hitt (visszanézve viszont már tudható, hogy korszakot záró) ünnepéről.

Nem tudtuk, hogy mi vagyunk Woodstock nemzedéke. Lehet, hogy a Balaton mellett csavarogtunk, lehet, hogy a kötelező nyári termelési gyakorlat pokolba kívánt hónapját gyűrtük, lehet, hogy a pótvizsgára (nem) tanultunk azokban a napokban, amikor a Föld másik felén  százezren háromnapos együttlétre készültek a zene, a “fű”, a make love not war (szeretkezz, ne háborúzz) jegyében.  

Tovább