Aranyos volt Ádi unokám. Pénteken békésen bringázunk lent az udvaron. Tesszük köreinket, én megyek elől. Egyszer csak hallom Ádi sikolyos ordítását. Áll belém az ütő és fordulok arra. A gyerek a betonfal alatt az eldőlt bringán ül és küzd a fenrtől rálógó tüskés bokorágakkal. Azonnal látszik nem tudta bevenni a kanyart, mert felgyorsított és falnak ütközött. Lépek át a HAUSER bringámon és rohanok érte. Két lépést. Mert a harmadikra - mivel nem tudok szaladni - hosszában elvágódom a betonon. Elfelejtettem indulatomban hogy szívbeteg vagyok. Jobb térddel és kézzel tompítok. Nyüszítek, mint a fába szorolt féreg. Arra gondolok, hogy ha valaki ezt fentről az ház ablakaiból videóra vette volna, helye lenne az interneten, hogy ... És mit szól Karcsi bácsi ha látja, akinek talán egy éve a lépcső alján az ajtaja előtt egy vaslétrán hasalva köszöntem fel: Csóklom Karcsi bá'. Igaz ötvehét éves vagyok, ám Karcsi bá' meg nyolcvan feletti.
Nehezen tápászkodom fel két lábra, mert a default krónikus bal vállfájdalmam mellé, a jobb váll és a jobb csukló fájdalma is társul. Bizony nem lehetett egyszerű régen sem a két lábra állás bizonyos körülmények között. Erős nyüszítéssel sántikálok, a férfi zokogás még nem vesz rajtam erőt. Kisebb a fájdalom. Tudok menni, Ádikámhoz. A síró kis versenyzőmet magamhoz ölelem és szugerálom, elmúlik a fájás, elmúlik a fájás. Kérdem van-e újabb sebe, mert az imént mikor fociztunk, akkor odatette magát a betonra, fenékkel a labdán, kézzel tompítva, ám vérző seb az nem volt. Ügyes esés volt. Mutatja nincs. Ém mutatom, hogy egyszerre a papi két nagy véres horzsolást a jobb térden, a jobb kézen meg három kisebbet egy akcióból begyűjtött. Ádi sírós hangon közli: Papi. Nekem elég volt már ennyi seb. Egyetértünk és felsántikálunk Mamihoz és Zsófihoz a lakásba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése