A Főnök és a Házi Manó

Eredetileg úgy volt, hogy megyünk simire. Én mint "önkéntes próba" nagypapailag alávetem fejem a Főnök szeretet gyakorlatainak. A terv az volt, hogy gyakoroljuk, simogatja a fejem. Aki hülyeségnek gondolná olvasson szakirodalmat. A gyermeknek tanítani kell a szeretet kifejezését, ami a simogatás is, és azt is hogy esetleg a mondulatok fájdalmat is okozhatnak. Esetünkben mivel a mozdulatok azért még nem kifinomultak, így benne van a kalapban az is hogy a fejemre húz, esetleg belém mar. A Főnök persze egyenlőre bennem nagy kárt nem okozhat. A magammal szembeni legnagyobb kártékonyság jogát, amúgy is fenntartom. Fél évszázada minimum. Talán a pillanatot oda helyezném - ennek felismerésben - mikor Szilágyi Júlcsa nagyanyámat a szenes lapáttal fejbe húztam, mert ellenállt akaratomnak, hogy én etessem a cserépkályhát a brikettel. Így mondták az a tosásnyi szénsürtményt, amit a szenes kannában tároltunk. A kanna egy fenekelt cső volt lábbal és füllel. Az volt a dolga, hogy magába foglalja a brikettet. Na én fejbehúztam nagyanyámat a szeneslapáttal. Nem akarta hogy a tűzzel jáccak. Mit mondjak, felfogtam hogy szorulok. Azóta se húztam szeneslapáttal fejbe senkit, ám a tűzzel játszok. :)

Képriport.