Igen. Palimadár vagyok, akit palira vettek és madárnak néztek. Devizaadós.
Uram, add meg a nyugalmat, hogy beletörődhessek a megváltoztathatatlanba! Uram add meg az erőt, hogy megváltoztathassam, ami szükséges és elégséges! Egyben Uram add meg a bölcsességet, hogy az iménti két dolog között különbséget tehessek. Mert nékünk Szentatyám nagy erőt ád, hogy nem tudjuk pontosan mit is akarunk, ezáltal a szándékok bizonytalanságából a cselekvés bámulatos szabadsága fakad.
Aktuális: A Nemzetgazdasági Minisztérium az Energiastratégiáért és Otthonteremtésért felelős államtitkár - Bencsik János - 2010.10.28-án Budapesten a Gellért Hotelbe az Otthonteremtés és Lakásprogram szakmai konzultációjára hívta meg a szakmai és civil szervezetek képviselőit és vezetőit. Én is kaptam meghívót. :) Még ha tévedésből is, ám így is jólesik. Tervezem hogy jelen leszek. Mint a Magyar Ingatlanmédia Szövetség ügyvezető elnöke. Villámgyorsan kellene is néhány névjegy.
Az Új Széchenyi Terv – Talpraállás és felemelkedés fejlesztéspolitikai programja letölthető a www.ngm.gov.hu internetes oldalról. Ember legyen, aki ezt a közel kétszáz oldalas dokumentumot elolvassa és meg is érti. De hát ... ember tervez ...
A Subscribe 11 éve a hazai rock-metal élet meghatározó együttese. Külföldi turnéik és a hazai nagy, nemzetközi fesztiválok az országhatáron túl is ismertté tették őket, s ma már nem múlhat el itthon rockzenei fesztivál nélkülük. A közönségsiker mellett a szakma is komoly elismeréssel illette őket: 2008-ban megkapták a modern rock kategóriában a Fonogram-díjat. Zenéjük igazi különlegesség: a hardcore metalba a jazztől kezdve a népzenén át a funky és a reggae is jelentősen vegyül.
A Subscribe most nem akármilyen feladatra vállalkozott: a zenekar a Művészetek Palotája színpadán bebizonyítja, hogy tagjai, akik között többen is a Kőbányai Zeneiskolában végeztek, nem csak a kiabáláshoz és zajongáshoz értenek. Megmutatják, hogy a finom muzsikálás ugyanúgy repertoárjuk része, mint a korábbi koncertjeiken már megszokott intenzív, energikus előadásmód. Erre az estére minden dalukat átalakítják, s a színházi színpad adottságaira hangszerelik. Némely torz, elektromos gitárra írt szerzemények átváltoznak intim akusztikus dalokká, mások áthajlanak popba, néhány kiegészül salsa, jazz, funk, hip-hop, sőt trip-hop elemekkel. A hét fős zenekar erre az estére ráadásul további session-fúvósokkal és -vonósokkal is kiegészül. Az Áthangolva című koncert a Subscribe első nagy metamorfózisa lesz…
Rendező: Művészetek Palotája
Erre a koncertre jegyét a Művészetek Palotája saját jegypénztáraiban üdülési csekk, Accor Ticket Culture utalvány, Sodexho Pass Kultúra- és Ajándékutalvány, valamint Művészetek Palotája ajándékutalvány beváltásával is megvásárolhatja.
Na végre, hogy ráakadtam egy megvásárolható példányra. Előtte már felidegelt egynémely - parizer zabáló - cybergyerek az ostoba parasztozásával, itt az Interneten. Már kölyökkorombann is megfigyeltem, hogy a tehetségtelen ostoba kis patkányok szeretik rágcsálni azt, amiről fingjuk nincs. Fel-fel bizsereg ilyenkor a paraszt tenyerem. :)
Mert nem is tudom mit sóvárgok én itt összevissza az "ősi ízek után" mi a fenének nem töltök kolbászt a saját számíze szerint. Vagy akár hurkát is. Nem kell ahhoz fesztiválra sem járni. Az ember meghirdeti itthon magának aztán meg is nyeri, majd meg is eszi amit töltött.
Most a lépcsőházi vetődésemet követően szükségét érzem annak, hogy számba vegyem emlékezetem szerint azokat az élethelyzeteimet, amikor az életem volt a tét, akár balesetből (ami fordulhatott volna másként is) akár betegségből kifolyólag. Ám, amint a mellékelt ábra ( magam la ) mutatja mégsem úgy fordult. Ilyenkor elgondolkodik az ember, vajon hány élete lehet még?
- 1956-57?:Tüdőgyulladás. Kis gyenge koraszülöttként ötéves koromig minden télen megjelent a tüdőgyülladás réme. Szüleim elmondása alapján volt egy eset, amikor a lázam 40 fok fölé emelkedett és lázálmom volt. Megfogtam apám orrát és luftballonnak néztem.
- 1961-62??Vérmérgezés. Talán a bal kezemen ejtett sebből kiindulva megindult a vörös csík felfelé. Apám Almamellékről Ibafára vitt, kerékpárral. Megkaptam a hatalmas tetanuszt, amitől aztán kampósbotra is kaptam. Hazafelé jövet ráadásul még a kerékpárral is buktunk egy nagyot, bár az a tetanuszhoz képest már ...
- 1961-1962?: Fulladozás. Kiöntött az Almás patak - Almamalléknél - és mi jómadarak ott teknőztünk vadul. ( Kiloptuk a sózóteknőt a kamrákból.) Vitézkedtünk a patak mélyre duzzadt medrénél. Úszni csak ketten tudtunk a Zsifkó Feri meg én. Én is csak kutyában. Németh Pista egy sózóteknőben át akart kelni az Almás patakon és teknőstül befordult. Feri a Pistát mentette én a teknő után mentem - mert hatalmas verés nézett ki hiánya esetén - és igyekezetemben belegabalyodtunk - a teknő és én - a patak oldalán és gátján nőtt zsenge fűzesbe. Egyik kézzel egy vékony ágat, a másikkal a teknőt fogtam. Patt volt. Én kitartottam. Közben egy tanár rohangált az Almásra merőleges ér gátjának a tetején - nomen est omen a Hamarits - és rohanva értesítette az iskolában apámat anyámat, hogy az egyszem fiúk ott fuldoklik az Almásban. Ekkor jött a Zsifkó Feri segítségül. Ugyanabba az egy ágba kapaszkodott amibe én - csak oda lehetet - és az belahajolt velünk a vízbe. Én ágat és teknőt eleresztve küzdöttem a puszta létért. Nem tudom hogyan, talán a víz alatt mászva kivágtam magam és sokat nyelve lepihentem a sekély vízbe hanyatt. Érkeztek anyámék és mit látnak? Már ki is vagyok terítve. Talán igen, talán nem megkaptam az alapos pofozást, ami apámtól kijárt valahányszor "rájuk ijesztettem". Ma sem tudom, hogy jöttem ki az Almás-patak aljáról. Néha azt képzeltem, lehet onnan egy másik párhuzamos világba érkeztem.
- 1965-66? Kerékpár beleset: A falun - Somogyhárságy - végigfutó betonjárdát hogy úgy ne mondjam lehet kissé linken építhették, mert nagyon hamar "kiskátyúk" fészkek keletkeztek benne. Én meg mint jó madár, azon szórakoztam, hogy melyik az a sebesség, amelynél el és vissza tudom rántani a kormányt a bringával. Megtaláltam határaimat. Annál a sebességnél a kormány keresztbe állt, majd én a kormányon keresztül ívben repültem át és a betonjárdán landoltam hosszan csúszva. Hát bizony ha valami az utamba kerül, azt lefejeltem volna. Ám nem, szépen a járda tengelyében haladtam és a maci alatt a bőrt mindkét térdemen és könyökemen frissítettem. A másik oldalon egy tanu vihogott. Egy banya. Tetszett neki a cirkuszi mutatványba is beillő produkció. Csak anyámnak mertem bevallani az esetet, mert apámtól még egy hatalmas verés várt volna rám. Híre nem ment. Kisebb sportos esések még voltak, ahol nem éreztem halálfélelmet. - 1967. Motorbaleset: Somogyhárságyon nagyanyám és anyám élénk tiltakozása ellenére elkötöttem - nem is egyszer - a pajtából apám Danuvia motorkerékpárját. A rákövetkező alkalmakkor az sem tartott vissza, hogy anyámék beköptek apámnak, aki keményen megpofozott ilyenkor. Történt az Somogyháságy és Magyarlukafa közötti útszakaszon, ahol a motorozás már nem is nagyon érdekelt hogy az út jobb oldala helyett a baloldalon találtam magam, annyira lenyügözött a pacsirták üzekedése. Nm figyeltem az intő jelre, így Magyarlukafán ki is fogyott a benzin, amit megoldottam Orsós Miska későbbi paraszt olimpiai első győztes segítségével. Én ilyen viszonyban voltam a helyi cigánysággal, ők segítettek ki. Na örömömben hogy még apám érkezése előtt hazaérhetek rákapcsoltam és a kanyart úgy vettem, hogy a motor hátsó kereke kifarolt és én ahogy sebességben leléptem a motorról egy guruló-hasmántban újra átéltek a halálfélelmet. Talajfogásom ismét jól sikerült, és a motor sem szökött meg, mert ott pörgött a tengelye körül. Én mint huszárunoka lazán megfékeztem ezt a bepörgött Daniviát, majd hazaporzottem vele, mintha mi sem történt volna. Apám látta a nyomokat, meg is kaptam a járandóságomat, ám igazán azt sérelmezte, hogy nem használok kuplungot. Én viszont már ekkor eldöntöttem a jövőmet, már ami a vezetést illeti. Az alapkérdés ugye ez: Iszik vagy vezet! Én azt hiszem e kanyarélmény alapján dönthettem úgy, hogy akkor én inkább iszok és nem vezetek. Ezt az elhatározásomat máig tartom. Nem szereztem jogosítványt motorikus járműre - na jó, földtolóra a főiskolán, de az kötelező volt - abból a meggondolásból, hogy minek az, ha úgyis elvehetik.
- 1971.Vakbél I. : A gimiben a koleszban - Pécsett - bedurrant a vakbelem. Hatalmas hányás, vánszorgás a kórházban. Ekkor még eljegelték. Ekkor ismertem meg a gumikesztyűs kezet vazelinnel a mutató újon. És ez a pécsi kéz, egy afrikai diák tömpe mutatóujjat tartalmazó keze volt. Éreztem, valami elveszett.
- 1973. Vakbél II.: A fősulin a koleszben - Debrecen - újra bedurrant a vakbelem. Ám itt már perforálódott is. Volt minden ami kell. Nem vakbélnek gondolták, mert nem ott fájt ahol kell hanem jóval lejjebb. Műtő dokim jelezte - aki katétert is cserélt - mert zárlatos lett az első hogy olyan volt a vakbelem, mint egy furulya. Hosszú és likas. Hát azt hisze, ha ott nem avatkoznak be a sorsomba, most nem pötyögtetném itt a karaktereket. Valószínű morfiumot is kaphattam, mert határozottan emlékezem rá, hogy egy hat nyelven beszélő cső is volt a hasamban és ufók kísérleteket végeztek velem. Mondjuk a szobatársak arra emlékeztek, hogy én öntudatlan állapotban kiszereltem a dréncsöveket a hasamból és mindent bevéreztem. Hát ugye ki mit tapasztal. :)
- 1999. Szívinfarktus: Ez klaszikusan zajlott. Szakadt rólam a víz és a bal kezem ereit mintha ki akarták volna tépni. Sajnáltam és féltettem a két kis gizda mentős segédet, mert én 100 felett voltam, ők meg talán ketten tettek volna ki egyet, azaz engem súlyban. Remegett a karjuk, ahogy vittek lefelé a II. emeletről. Közben eszembe jutott a hűtőszekrény szerelő esete is. Na az osztályon - nem közvetlenül az intenzíven - már megalakítottam a Viagra klubot, mely a névadó táplálék kiegészítőt követelte a kórházi ellátás keretében. Különös, Masszi doktornő nem lelkesedett az ilyen ötleteimért. Ezt követően bevezettem a vicc órákat és saját felelősségre vitt hozott a párom. Bejáró infarktusos beteg voltam. A végén a közösség nem akart hazaengedni, petíciót nyújtottak majdnem be, hogy engem ki ne eresszenek.
- 1999. Szívszérhűdés: Na elöntötte a tüdőmet a víz. Mindez Füreden a szívkórház kezelőjébe. Igaz a hajnali fél három táján mikor a kezelőbe botorkáltam a folyosón át is ment előttem egy fekete macska. Fel is voltam háborodva, hogy ez bizony elég egy babonásabb szívbetegnek. A kezelés során - ami egy EKG volt meg egy szájspicc - érzem a tüdőm szörtyög. Kérdem a bögyös festett szemű éjszakai nővérkét, hogy hol az ügyeletes orvos. Ő szelíden beszél le az ötletemről. Én talán nem a legudvariasabban ráordítottam, azonnal hívja. Sértődötten hívta is. Öt tíz másodpercen belül ott is volt, ráadásul ő volt az intenzív osztály vezetője is no meg régi iskolatársam Pécsről a Széchenyiből és a matematika - fizika tagozatról ami később derült ki. Tibu barátom szerint ha van jó kapcsolat, protekció már nem is kell. Miután ez életutam kapcsán az ölembe hullott meg is kérdeztem Jóska főorvost, hogy ugye én nagy szarban vagyok. Őszintén megmondta, nagyon nagy szarban. És jó lenen tudni, mikorra vagyok kiírva műtétre. Hát bizony akkor még úgy nézett ki, hogy addig én már nem élek. No és mégis másként lett. Miután a Városmajorbúl a nyitott szívműtét után ugyanide visszakeveredtem lábadozni, az a nővérke ami az oxigént hozta nekem örömmel fogadott, ilyetén: Jaj Tilk úr. De örültünk, mikor elvitték innen magát, mert azt hittük itt hal meg. :) Mindig szerettem az őszinteséget. Akkor sem sértődtem meg, amikor talán ugyanez a nővérke egy nagyvizit előtt külön megkért, hogy ha lehet most és általában a nagyvizetek előtt avagy során ne telefonáljak, mert a főorvos úr vizititel és már három szobával odébb is zavarja a vizitet, mert az ápoltak nem a főorvos úr kérdéseire koncentrálnak.
- 1999. Szívműtét: Budapest, Városmajor. Na miután jól "indikáltam", azaz sürgősséggel meg akartam akaratom ellenére halni, így előrehozott műtétre került sor. Többen kérdezték fájt? Hm ... Mi fájt? Talán legjobban a beöntés ... a műtét előtt ... műtét után meg az, hogy nem adták rám a kisgatyámat, pedig ez sértette a szemérmemet hogy én egy szál lepedő alatt három csővel a hasamban ott szemérmetlenkedjek.
Na ott megbüntette azzal, hogy a katétert direkt levegősítették, hagy szorítson a hugy. Hivatkozhattam ott én mérnöki diplomáimra meg a folyadékok fizikája ismereteimre. Talán a Betegjogok c. könyv a kézben az hatásosabb volt. Ám addig is el kellett jutni. Mondjuk ez sem volt egyszerű, mert az intenzív osztályon is, meg a lábadozó részlegben is - biztos ami biztos alapon - lórugás hashajtó adagokat adtak be. Így nem is csoda, hogy mikor az altatótól kábán arra ébredek, ki kell menni és nagynehezen húzom fel magam a gézzel, papucsba lépek és még csak kettőt léptem és máris ...
Panaszosan felbőgtem: Úristen! Beszartam. Szobatársamnak ez az ENTRE, nagyon tetszett, cimborák is lettünk azonnal. Nem hiszem hogy bárki kételkedik abban, hogy a szívműtét elmaradása esetén én itt dánvárkodnék a billentyűk mellett.
- 2007. Konyhatűz: Az úgy volt, hogy a konyhában olajat forrósítottam a rósejbninek. Majd erről két ajtóval idébb a számítógépemnél átmenetileg elfeledkeztem. A füstre és a szagra lettem figyelmes talán éjfél felé. Az előszobában már vágni lehetett a füstöt és a konyhaajtó opálüvegén szépen látszott a lángoszlop, ami a konyhai gáztűzhelyről eredt. Tudtam, mögötte a gézvezeték. Nem volt kirekeszthető egy gázrobbanás dolga sem. Mit volt mit tennem. Ordítva, félelemmel de bementem mint az amerikai filmekben a tűzoltók. A páromtól vizes pokrócokat kértem - aki élőben közvetítette a húgának nyíregyházára mobiltelefonon az eseményeket - és eloltottam a tüzet. Itt már beszarásra sem volt idő. Felgyorsultak ugye az események. A biztosító szakembere elismerve gyújtogatói és tűzoltói teljesítményemet jelezte, hogy a tűzoltóknak be kellett volna jelentenem az esetet. Én ezt tényleg nem tudtam. Úgy gondoltam jobb ha oltom a tüzet. És ha már eloltottam, minek szóljak a tűzoltóknak? No itt halálfélelmem volt újra.
2010. Vaslétráról hanyatt esés: No erről részletes leírást adtam itt. Csak azt sajnálom hogy nem állt módomban a légtechnikámat videózni esés közben, hogy kielemezhessem hogy működik az Őrangyal. Most a post traumás stresszében vagyok még.
Mindezt a fenti sok igaz-marhaságot meg azért hordtam össze, mert az imént ment befeküdni műtétre az általam ismert egyik őrangyalom, az én drága pici Párom. És őszintén szólva, "be vagyok szarva" újfent.
Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
2.
Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.
3.
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken,
Meddig a szem ellát puszta földön, égen;
Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán,
Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán.
Széles országútra messze, messze bámul,
Mintha más mezőkre vágyna e határrul;
Azt hinné az ember: élő tilalomfa,
Ütve ,általútnál’ egy csekély halomba.
4.
Szép öcsém, miért állsz ott a nap tüzében?
Ládd, a többi horkol boglya hűvösében;
Nyelvel a kuvasz is földre hengeredve,
A világért sincs most egerészni kedve:
Vagy sohasem láttál olyan forgó szelet,
Mint az, aki mindjárt megbirkózik veled,
És az útat nyalja sebesen haladva,
Mintha füstokádó nagy kémény szaladna?
5.
Nem is, nem is azt a forgószelet nézi,
Mely a hamvas útat véges-végig méri:
Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél,
Büszke fegyver csillog, büszke hadsereg kél.
És amint sereg kél szürke por ködéből,
Úgy kel a sohajtás a fiú szivéből;
Aztán csak néz, csak néz előre hajolva,
Mintha szive-lelke a szemében volna.
6.
„Szép magyar leventék, aranyos vitézek!
Jaj be keservesen, jaj be búsan nézlek.
Merre, meddig mentek? Harcra? Háborúba? Hírvirágot szedni gyöngyös koszorúba?
Mentek-é tatárra? mentek-é törökre,
Nekik jóéjtszakát mondani örökre?
Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék,
Szép magyar vitézek, aranyos leventék!”
7.
Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sovárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.
Mert vitéz volt apja; György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyüjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.
8.
Itt van immár a had, Laczfi nádor hada,
Itt kevély hadával Laczfi Endre maga;
Délcegen megűli sárga paripáját,
Sok nehéz aranyhím terheli ruháját;
És utána nyalka, kolcsagos legények,
Tombolván alattok cifra nyergü mének:
Nézi Miklós, nézi, s dehogy veszi észbe,
Hogy a szeme is fáj az erős nézésbe.
9.
„Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”
Kérdi Laczfi hetykén, csak amúgy félvállra;
De Toldinak a szó szivébe nyilallik,
És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik.
„Hm, paraszt én!” emígy füstölög magában,
„Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkü bátya,
Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?
10.
Én paraszt? én?” - Amit még e szóhoz gondolt,
Toldi Györgyre szörnyü nagy káromkodás volt.
Azzal a nehéz fát könnyeden forgatja,
Mint csekély botocskát, véginél ragadja;
Hosszan, egyenesen tartja félkezével,
Mutatván az utat, hol Budára tér el,
S mintha vassá volna karja, maga válva,
Még csak meg se rezzen a kinyujtott szálfa.
11.
Nádorispán látja Toldit a nagy fával,
És elámul rajta mind egész hadával.
„Ember ez magáért” Laczfi mond „akárki;
Nos fiúk, birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
Vagy ki tartja úgy fel azt a hitvány rúdat,
Amellyel mutatja e suhanc az útat?”
Szégyen és gyalázat: zúg, morog mindenki,
Egy paraszt fiúval még sem áll ki senki!
12.
De ki vína bajt az égiháborúval,
Szélveszes, zimankós, viharos borúval?
És ki vína Isten tüzes haragjával,
Hosszu, kacskaringós, sistergő nyilával?
Mert csak az kössön ki Toldival, ha drága
S nem megunt előtte Isten szép világa;
Jaj-keserves annak, aki jut kezébe,
Meghalt anyjának is visszarí ölébe.
13.
Elvonul a hadnép hosszu tömött sorban,
Toldiról beszélnek az egész táborban;
Mindenik mond néki nyájasat vagy szépet,
Mindenik derít rá egy mosolygó képet;
Egyik így szól: „Bajtárs! mért nem jősz csatára?
Ily legénynek, mint te, ott van ám nagy ára.”
Másik szánva mondja: „Szép öcsém, be nagy kár,
Hogy apád paraszt volt s te is az maradtál.”
14.
Elvonúl a tábor, csillapul morajja:
Ezt a szél elhordta, azt a por takarja;
Toldi meg nagybúsan hazafelé ballag,
Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.
Ja, hogy jól esett?" /tlg-1971/ Kertész Attila a Pécsi Tudományegyetem nyugállományú docense, Liszt - díjas karnagy, több elismerés, többek között a Kiváló Tanár, Pécs Város Érdemes Tanára, A Magyar Művészetért Bartók - díja és a KÓTA - díj birtokosa.
Zenei műveltségem - ha van olyan nekem - kialakulása természetesen a családomból indul, bodza és orgona illatú kis falvaim ( Berzence, Almamellék, Somogyhárságyon) adták a közeget csengő hangom szárnyalásához. Ám a kupálódás - a pallérozódás - az Pécsett következett be nálam, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Szakközépiskolában ( szolfézs, hangszer) , a pécsi Széchenyi Gimnázium fúvószenekarához na és kórusaihoz köthetően a múlt század hetvenes éveinek elején.
Zenei adottságaim - és széplelkem - kiemelt pallérozója ( nem feledve Morvai Bálint klarinét mesteremet sem) Ön! Soha meg nem szúnő hálával és szeretettel gondolok Önre, reád!
Te csepegtetted lelkembe a zene szereteten túl a zeneértés szükségességét, még ifjonti ( 14-19 éve korom) éveidben Pécsett, és azóta is hatalmasan "Emberségből példát, vitézségből formát" állva menetelsz előttem térben és időben.
"Az ének szebbé teszi az életet, az éneklő másokét is". E Kodály Zoltánnak tudott ige és útmutatás egy életre szól. Tőled tanultam Attila az emberséggel átitatott, pallérozott együtt éneklés örömét. A zenei és emberi figyelmet-fegyelmet.
Most, ahogy rád gondolok lelkiismeret furdalás fog el, hogy mindazon kincsekért, mit általad és tőled kaptam, lényegében szinte semmit sem adtam, talán csak azt az együttműködést, mikor a gimnáziumi kamara kórusodban és a nagy kórusban azon igyekeztem, hogy hangommal - ami tizenkettő egy tucat a kórusban - fegyelmezetten kövessem vezénylésedet.
Hála istennek az internet jóvoltából - részben - nyomon tudom követni tevékenységedet és jóleső érzéssel tölt el, hogy mások is értékelték, értékelik akár díjak formájában is ezt. (Bizony együtt szenvedtük az Erhadti Önkényt is, a Széchenyi Gimnázium széles falai között, a diktatúra egy sajátos megnyilvánulási formáját, a görcsös - ideológiai - megfelelni akarás csapásait. Bár nincs nagyobb szerencse, mint egy túlélt ifjúkori szerencsétlenség. :) )
Személyed és munkásságod mélységes tiszteletén keresztül lerovom hálámat ezúton is a "végek vitézei" a Sereg előtt, melynek te hadnagya, karnagya vagy és példának állítalak fiaim, unokáim és barátaim elé! Mi is illene ezekhez az érzésekhez és gondolatokhoz, ha nem az "Egy katona ének" veretes sorai:
"Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
vagdalkoznak, futtatnak."
/ Balassi: Egy katonaének/
"Hej! ha én is, én is köztetek mehetnék, Szép magyar vitézek, aranyos leventék!” /Arany János: Toldi Első Ének 6./
Maga a név két részből áll: tan (rövid) és to (kard). A tanto, vagyis a kés, az egyik legősibb szúró-vágó fegyver, ha nem éppen a legősibb. Már a kőkorban is több változata létezett a pattintott "késeknek", attól függően, hogy mire használták. Ma sincs ez másként. Létezik dobókés, túlélőkés, filézőkés, konhykés, és még nagyon sokáig lehetne sorolni a különböző fajtáit. Értő kezekben a legveszélyesebb közelharcfegyver, de avatatlan kezekben is nagyon veszélyes. Veszélyessége sokszor túlszárnyalja a lőfegyverekét, közelharcban egyértelműen. Könnyen rejthető, könnyen beszerezhető, könnyen elkészíthető. Nagyon gyorsan használható, 5 méteren belül bármelyik kézi lőfegyver ellen nagy eséllyel biztosítja a győzelmet, de csak akkor, ha sikerül váratlanul támadni vele. A kések mérete, fajtája nagyon sokrétű, ebből kifolyólag használatuk is nagyon változatos. A tanto hatótávolsága dobással növelhető. A hagyományos vágáson és szúráson kívül ásásra, jeladásra, csavarozásra, mászásra, csapda készítésére, stb. is alkalmas, vagyis nagyon sokoldalú.
Számos változata létezik és számos különféle anyagból gyártják: acélból, titánból, sugárhajtómű csapágygolyójának ötvözetéből, de újabban már műanyagból is készítenek tartós élű késeket, amelyek minősége vetekszik a fém késekével. A mérete a 2-3 cm-től a 40 cm-ig (gurkha kukhri) terjed. Tömegük akár pár gramm, de akár 2-3 kilogramm is lehet. Az alakja és kialakítása nagyon változatos. Lehet háromszög alakú, erősen ívelt, gyengén ívelt, hullámalakú, fogazott, ferdén "lecsapott" végű egyenes pengéjű (hagyományos japán tanto), egyélű, kétélű, rugós, pillangó, satöbbi.
Annyira "hozzánőtt" az emberhez, hogy mind a mai napig nagy "kultusza" van. Általában elmondható, hogy az emberek szeretik a szép és jó minőségű késeket. Megbecsülését jelzi, hogy szép számmal vannak késgyűjtők is. / Forrás /
Meg kék venni. Mert: Szilágyi György nyelvi leleményei, legendás és valóságos hősei, humorának nyelvformáló sziporkázásai rabul ejtik az olvasót és megállítják, sőt visszapergetik a rohanó időt. Egy örökre letűnt világ létező és kitalált hősei vonulnak fel e kötet lapjain, az életrajzi karcolatok és a kifogyhatatlan anekdoták során. Szerzőnk immár az irodalom porondján állítja reflektorfénybe a múlt kis és nagy sztárjait utánozhatatlan szeretettel és lehengerlő humorral.
Elhunyt Szilágyi György humorista, a magyar rádiókabaré egyik atyja, a rímhányó Romhányi konkurense.
Szilágyi György :Hanyas vagy?
Hanyas vagy? '28-as?
Mi félszavakból megértjük egymást.
Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Nekünk mindig az első világháborúról meséltek gyerekkorunkban.
És első világháborús dalokat énekeltek a fülünkbe?
Anyánk vasalt vagy a varrógépet taposta, mi lekuporodtunk a sparherd mellé, és hallgattuk, ahogy énekel.
Ott, ahol a Dnyeszter vize zúg…
Estére indul az ezred…
Ágyúcsőre tábortűz világít…
Dalol a nyomor! - mondta nagypapa, aztán ő is rázendített:
Ne sírjatok, budapesti lányok, visszajövünk még
hozzátok, valaha, valaha, vagy soha!
Emlékszel, mit kiabált a nagypapa álmában?
„Hauptangriff von rechts! Battrie vier sisz ab!”
Meg azt, hogy: „geveeeehr aus!”
Nagymama meg mindig azt énekelte:
Megállj, megállj, te kutya Szerbia!
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: kis antant, azt mondom: nagy antant!
Azt mondod: srapnell, azt mondom: maschingewehr!
Nekünk a béke tizennyolcadik esztendejében folyton az elvesztett háborúról meséltek!
Mi nyolcéves korunkban már kívülről fújtuk a tábornokok nevét! Hötzendorfi Konrád, Ermolli, Pilsudsky, Ludendorff, Cadorna!
Különösen ezt a Hötzendorfi Konrádot kedveltük. Jól lehetett ropogtatni: Hötz-en-dorfi Kon-rád!
Aztán megtanultuk a csataterek nevét: Ravaruszka, Doberdo, Verdun, Limanova, Przemy'sl, Gorlice!
Nagyon tanulékony gyerekek voltunk. Minden érdekelt bennünket.
Milyen pipája van a bácsinak?
Fric Watson, fiacskám!
Milyen pisztolya van a bácsinak?
Smith Wasson, fiacskám!
Fric Watson, Smith Wasson! Mi félszavakból megértjük egymást.
Emlékszel, nagymama mindig a császárt emlegette!
Ferenc Jóska alatt más világ volt, jobb világ volt!
És Károly királyt, Zitát, meg azt a zabálnivaló kis trónörököst, az aranyfürtű Ottót, aki loknikban hordta a haját!
A kis Ottó, Ottóka. Mennyit húzták a fülünkbe!
Meg is tanultuk a nevét.
Könnyen tanultunk, hiszen csak nyolcévesek voltunk.
Emlékszel, nagypapa mindig a forradalmat emlegette.
De Károlyi nevén túl nem merészkedett senki!
A kommünről mindenki hallgatott.
Kun Béla nevét nem merték kiejteni előttünk.
Vilmos császárét igen, Szamuelyét soha!
A magyar huszárokról igen, a Lenin-fiúkról soha!
A nemnemsoháról igen, a mindenamiénkről soha!
Komédiáztak előttünk, öregem, komédiáztak!
„Tanulj meg, fiacskám, komédiázni,
mert minden-minden csak komédia…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Viribus unitis! Kisezüst, nagyezüst! Signum Laudis, arany vitézségi érem!
Hallgatni arany!
Ebben az országban mindenki félt.
Féltek a tegnaptól, a mától, féltek a jövőtől.
Minket is félelemre neveltek.
Ne szólj szám, nem fáj fejem.
Mindig volt szegény, mindig volt gazdag.
Imádkozzál és dolgozzál. Ez a világ rendje.
Jártál leventére? Én is.
Jobbra át, balra át, hátra arc! Díszlépés!
Úristen!
Bennünket gyerekkorunktól kezdve egzecíroztak!
Mi az egész ifjúságunkat végigmeneteltük.
Minket elvitt a rendőr, ha hiányoztunk a leventéről.
Minket megvertek az őrszobán, és többé nem hiányoztunk a leventéről.
Nekünk a tornaóráink menetgyakorlatok voltak.
Mi a negyedik elemiben fegyverforgatást tanultunk.
Mi mindennap elmondtuk fennhangon a Hiszekegyet.
Mi a németórán németül mondtuk a Hiszekegyet.
Ich glaube an einen Gott, ich glaube an ein Vaterland…
Emlékszel?
Nekünk kötelező volt templomba járni.
És tilos volt nyilvánosházakat látogatni.
Mi Bocskai-kabátot hordtunk, és fehér toll volt a sapkánkba szúrva.
Minket az új háborúra neveltek.
A bolsevizmus elleni harcra neveltek.
A vörös veszedelem ellen neveltek.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Somogyi-Bacsó, azt mondom: Sacco Vanzetti.
Azt mondod: Matuska, azt mondom: Biatorbágy!
Azt mondod: Francia-Kiss, azt mondom: Héjas!
Azt mondod: Ostenburg, azt mondom: Prónay!
Úristen! Mi mindent tanultunk meg!
Mi mindent láttunk!
Láttuk a frontharcosokat, tölgyfaleveles sisakban menetelni a Legfelsőbb Hadúr színe elé.
Kadétokat, ludovikás tiszteket, utcán felpofozott bakákat, csendőröket, apácákat!
Láttuk a kubikosbörzét a Teleki téren és a cselédkorzót a Keleti előtt!
Láttuk az első világháború rokkantjait.
A Bruszilov-offenzíva élve maradt halottjait.
Hallottuk a gégék helyén csillogó fémcsövek sípolását.
Mi lóhúst ettünk és szamárzsírt kentünk a kenyérre.
Mi részesei voltunk a Nyomorenyhítő akciónak.
Bennünket felöltöztetett a Főméltóságú Asszony.
Nekünk használt ruhákat adott a háziúr felesége.
Mi kezet csókoltunk a háziúr feleségének.
Mi karácsonyi csomagot kaptunk jószívű asztaltársaságoktól.
És láttuk Budapest felett a Gráf Zeppelint, meg azt a kétfedelű repülőgépet, amely éjszakánként a Schmoll-pasztát hirdette a szárnyain.
Láttunk munkanélkülieket, havat lapátoló ügyvédeket, és taxisofőrré átképzett orvosokat.
Hallottuk a kintornások szívet tépő zenéjét.
Hallottuk a rádióban beszélni Hitlert és Mussolinit.
Mi tudtuk, mit ebédelt Hitler a bécsi bevonulás után.
Azt mondod: Hitler!
Azt mondom: Horst Wessel!
Azt mondod: Mussolini!
Azt mondom: Marcia su Roma!
Minket leszedtek a rendőrök a villamos ütközőjéről.
Mi csikket szedtünk, szenet loptunk a vagonokból, és kiszaggattuk a kerítések léceit tüzelőnek.
Mi úgy nőttünk fel, hogy nem ismertük a villanyt.
Mi úgy nőttünk fel, mint a gaz.
Nekünk petróleumlámpa nyomorította szemünket.
Mi sohasem voltunk jó tanulók.
Minket eltanácsoltak a középiskolából.
Mi korán kezdtünk dolgozni és dohányozni.
Mi örökké éhesek voltunk, és ahhoz húztunk, aki enni ad.
Mi ma is gyorsan eszünk, ma is zabálunk, mintha attól félnénk, hogy valaki elveszi előlünk a tányért.
Mi cipőt pucoltunk, triciklit hajtottunk, csomagot cipeltünk.
És együtt bőgtünk anyánkkal, amikor a végrehajtó lefoglalta maradék bútorainkat.
Mi láttunk kilakoltatást, utcára kirakott vaságyakat és szalmazsákokat.
És szalutáltunk a Hősök emlékműve előtt, ha arra mentünk villamossal.
Láttuk az áldást osztó Pacelli bíborost, a későbbi pápát, az Eucharisztikus kongresszuson.
És láttuk a levest osztó Róbert bácsit.
Mi kokárdát viseltünk, sastollat viseltünk, sárga csillagot viseltünk.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Luftgefahr!
Azt mondom: Fligeralarm!
Nekünk légósisakot nyomtak a fejünkre.
Mi égő házakat oltottunk, és kiástuk a fel nem robbant bombákat.
Azt mondod: Danzig.
Azt mondom: Korridor!
Azt mondod: Leningrád!
Azt mondom: blokád!
Mi megtanultuk az iskolában, hogy „húzzunk egy merőleges vonalat…”
Mannerheim-vonal, Siegfried-vonal, Maginot-vonal.
Nekünk a háború volt az ifjúságunk.
Azt mondod: Tobruk.
Azt mondom: Bizerta.
Azt mondod: Bengazi.
Azt mondom: El Alamein.
Mi a hétköznapi fasizmus idején voltunk szerelmesek.
Mi nyilvánosházakba jártunk, és személyesen ismertük a prostituáltakat.
És ma találkozunk velük az utcán, akikből már öregasszonyok lettek, a szemükbe nézünk, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal.
Mi megtanultuk a fasiszta indulókat.
„Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, nézd a kéklő Fuzsimát, mennyi napsugár…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Berlin!
Azt mondom: Reichstag!
Azt mondod: Giovinezza!
Azt mondom: Facetta nera!
És újra megtanultuk a tábornokok nevét.
Azt mondod: Africa corps!
Azt mondom: Rommel!
Azt mondod: Guderian!
Azt mondom: Rundstedt!
Mi megnéztük a mozikban a fasiszta filmeket.
Lützow-sasok, Stukák, GPU, Jud Süss, Alcazar!
Mi ismerjük a repülőgéptípusokat.
Mi láttuk a bevetésre induló Messerschmidteket, Focke Wulfokat és Stukákat!
És láttuk a bevetésre érkező Musztángokat, Spitefireket, Moszkitókat és Liberatorokat!
Láttuk a Raták szárnyán a vörös csillagokat, amint a vérző Buda fölé repültek.
Azt mondod: Wildebruck.
Azt mondom: Buda.
Azt mondod: Brest.
Azt mondom: Pearl Harbour.
Azt mondod: Cherbourg.
Azt mondom: Tagan Rog.
Azt mondod: I. G. Farben.
Azt mondom: Ciklon B.
Mi félszavakból megértjük egymást!
Apád mi volt? Kommunista?
Apád mi volt? Szocialista?
Apád mi volt? Ébredő magyar?
Itt a legtöbb családnak volt egy ügyeletes szégyenfoltja, akinek a nevét nem volt szabad kiejteni, akit letagadtak, agyonhallgattak.
Ez egy kis ország.
Itt valakit mindig el kellett bujtatni.
Hogy ne találják meg a fehérek, hogy ne találják meg a vörösök.
Itt a legtöbb családban volt hívő és hitetlen.
Baloldali és jobboldali
Katolikus és zsidó.
Ez egy kis ország.
Itt mindenki érdekelve volt valamilyen politikai mozgalomban.
Pro és kontra.
Itt egyszer az életben mindenkinek kihúzták a politikai nyerőszámát.
Itt egyszer az életben mindenki leszámolhatott az ellenségével.
Itt a leszámolóval is leszámoltak.
Ez egy kis ország.
Olyan, mint egy nagy család.
Ebben a városban több feljelentés futott be a Gestapóhoz, mint a többi európai nagyvárosban együttvéve!
Miközben a kávéházakban azt énekelték, hogy „szeressük egymást, gyerekek…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk cigarettát dobáltak az németek a vagonokból.
Nekünk cigarettát dobáltak az oroszok a vagonokból.
Mi megtanultuk az Erikát.
Mi megtanultuk a Katyusát.
Mi üzeneteket vittünk és röpcédulákat szórtunk.
Mi nem tudtuk, hogy mit csinálunk.
Mi mindig tudtuk, hogy mit csinálunk.
Ránk dőlt a pince, felrobbant fejünk felett a ház, az osztálytársunkat széttépte az akna.
Nekünk ellopták az ifjúságunkat!
Mi, hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, csoda, hogy még az eszünknél vagyunk!
Mi még az utcai vizeldék falán is azt olvastuk, hogy: nem-nem-soha!
Velünk szállóigéket magoltattak be!
Belénk égették, hogy: Justice for Hungary!
Turulmadár, Hadak útja, Csaba királyfi, Édes Erdély, Ott, ahol zúg az a négy folyó, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…
Velünk megtanították Rothermere lord nevét, Zadoravetz nevét és Papp-Váry Elemérné nevét.
Itt a hentesüzletek kirakatában kolbászból rakták ki Csonka Magyarország térképét, és disznózsírból mintázták meg Horthy Miklós mellszobrát!
Itt a vasútállomások virágágyaiban betűalakúra nyírták a füvet, és a betűk azt hirdették, hogy: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”
Mi a Sztrecsnyói piros virágokon nevelődtünk.
Mi leventének, ágyútölteléknek, deportáltnak jók voltunk.
Éhen halni, megfagyni jók voltunk.
Minket lőttek le, amikor vízért mentünk.
Belénk vágott az aknaszilánk, amikor visszamerészkedtünk a lakásba, hogy lehozzuk anyánk ottfelejtett kendőjét.
Minket öleltek magukhoz a férfi nélkül maradt, kiéhezett hadiözvegyek.
A mi szeretőink fáradt ölű asszonyok voltak.
Pedig csak tizenhat évesek voltunk.
Egykorúak, de nem egyszívűek.
Egykorúak, de nem egyakaratúak.
Tiszták és mocskosak.
Igazak és becstelenek.
Nincs még egy nemzedék, amelynek tagjai ilyen messzire kerültek egymástól.
Felszeletelt bennünket a történelem, mint cukrász a tortát.
De az igazak nem vesztették szem elől egymást.
Mint ahogy a gazemberek is egymásra találtak.
Valamennyien '28-asok.
Kivégzők és kivégzettek.
Bűnösök és ártatlanok.
Sokan indultunk, kevesen maradtunk.
Az arcunkra volt írva a holnap.
A háború nyelvén beszéltünk, de megértettük egymást.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Azt mondod: Eisenhower - azt mondom: Zsukov.
Azt mondod: Patton - azt mondom: Malinovszkij, Bradley, Timosenko, Vorosilov, Montgomery.
Azt mondod: Monte Cassino - azt mondom: Sztálingrád.
Azt mondod: Enola Gay - azt mondom: Hirosima.
Azt mondod: Coventry - azt mondom: Nagaszaki.
Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi átéltük Budapest ostromát.
Nem azt az ostromot, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azt a néhány diszkrét filmkockát, az égő Kossuth Lajos utcában imbolygó lóval.
Hanem sok ezer ágyú és löveg pergőtüzét!
Nem azt a légitámadást, amit a híradóban mutatnak egyszer egy évben.
Azzal a telibe talált, szárnyaszegetten lehulló árva repülőgéppel.
Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak! Budapestet 1944 nyarától kezdve, hónapokon át több ezer repülőgép támadta.
Tönkrebombáztak bennünket, ha még nem méltóztattak elfelejteni, ugyanúgy tönkrebombáztak, mint Ludwigshafent, Essent vagy Düsseldorfot!
A Városliget fáin úgy lógtak a széttépett emberi testrészek, mint karácsonyfán a szaloncukor!
Mi nemcsak azt a maroknyi nyilas pártszolgálatost láttuk, akik lassan már visszaköszönnek nekünk a diszkrét filmhíradó kockáiról. Azt a nyolc-tíz Beszkárt-kalauzt, akik Kun páter vigyázó tekintete előtt éppen kiszaladnak egy földszintes ház kapuján.
Mi láttuk a Dunát, ahogy élettelen, legyilkolt emberek százait vitte a víz…
Bennünket nem hívtak be katonának.
Mi akkor még csak tizenhat évesek voltunk.
De a mi korosztályunkból kerültek ki a Szent László hadosztály páncélfausztos sihederei, a nyilaskeresztes süvölvények és az SS magyar ajkú alakulatainak véres kezű kamaszai.
És közülünk kerültek ki az üzenetvivők, hírvivők, röpcédulázók és a hullaszállítók is!
Mert ez a korosztály, mint a klinikai ló, magán viselte korának minden tünetét.
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
„Sose hátra, csak előre, ez legyen a jelszavunk, minden ellent összetörve, igazságért harcolunk…”
Mi érkeztünk a fényes szelek hátán!
Megforgattuk a világot. És a világ forgott velünk!
Éheztünk, fáztunk és új indulókat tanultunk.
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hófúvásban utaztunk a vagonok tetején zabálnivalóért.
Minket sodort le a vonat tetejéről az alagút, a mi fejünket vágta le a villanyvezeték kifeszített huzalja!
A mi kezünk fagyott oda a vastraverzekhez.
De kinyílt előttünk a világ!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Thorezt, Togliattit, Duclost, Dolores Ibarrurit, Tim Buckot, Harry Pollitot, Kalinyint és Vorosilovot!
Mi láttuk és hallottuk Dimitrovot, Titót, Wilhelm Piecket, Károlyi Mihályt és Rajk Lászlót!
Mi találkoztunk a Komintern egész gárdájával!
Mi láttuk és hallottuk beszélni Csu-Te marsallt, azt a Csu-Te marsallt, aki harminc évvel később részvéttáviratot küldött Franco halálakor a spanyol kormánynak!
Azt az Enver Hodzsát, akinek utasítására tíz évvel később a szovjet hadihajóknak el kellett hagyniuk Durazzo kikötőjét!
Azt a Csou En-lajt, aki harminc évvel később elsők között ismerte el Pinochet fasiszta diktatúráját!
Mi állami szolgálatba álltunk, külügyi szolgálatba álltunk, belügyi szolgálatba álltunk.
Mi úgy ismerjük ezt a várost, mint a tenyerünket.
Mi ismerjük egymást. Mi mindenkit ismerünk.
Mi tudunk konspirálni, hallgatni, nem fecsegni, titkot őrizni.
Mi vakon hittünk és látva csalódtunk.
Összetörtünk és kiegyenesedtünk.
Mi magasra tartottuk a zászlót, amit később kivertek a kezünkből.
A mi korosztályunkból kerültek ki a nagy koponyák és a húgyagyúak.
Minket elfogtak és megvertek.
És mi elfogtuk azokat, akik elfogtak bennünket.
Mi mindennap azzal ébredünk, hogy máma meghalunk.
Nekünk negyven és ötven között már őszül a hajunk.
Nekünk negyven és ötven között már fehér a hajunk.
Mi bírjuk az italt, vihart, éhséget és fagyot.
Ránk lehet számítani.
Ránk kell számítani. Ránk nem lehet nem számítani!
Velünk akkor is számolni kell, ha nem számolnak velünk.
Nekünk megölték a legjobb barátainkat.
Minket megöltek a legjobb barátaink.
Mi voltunk a barikád két oldalán.
A baloldalán és jobboldalán.
Mi látogattuk a börtönöket.
Bennünket látogattak a börtönökben.
Mi cinikusak vagyunk.
Mi a szívinfarktust szívtrombitának nevezzük.
De a szívünk, ahogy Dzserzsinszkij mondta, forró, és az agyunk hideg.
Bennünket már nem érhet semmi meglepetés.
Minket lelőttek, nekünk kivágták a szívünket, és beletették a pártkönyvünket!
Ránk sortüzet adtak.
Bennünk nem ért véget a háború.
Bennünk soha nem ér véget a háború.
Mi békében élünk, gyermekeink homlokát simogatjuk, sétálgatunk a vasárnapi csendben, iszogatunk, diskurálunk, de agyunkban repülőgépmotorok dübörögnek, sortüzek dörögnek és harckocsik lánctalpai csikorognak.
Mi felkapjuk a fejünket minden fékcsikorgásra.
Nekünk felgyorsul a szívverésünk, ha meghalljuk a mentőautó szirénáját.
És énekelünk, folyton csak énekelünk:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Mi ott voltunk minden április 4-én, és láttuk a karhatalmi századok szuronyerdejét!
A hajnal óta szoborrá merevedett katonák néma cohorsait!
És láttuk Sztálint a mauzóleumban bebalzsamozva.
És győztünk ezer harcban, és vesztettünk.
És újra talpra álltunk.
Mellőlünk sokan kidőltek.
Akik meghaltak. Akikkel tele vannak az ideggyógyintézetek, akik megőrültek, alkoholisták vagy bűnözők lettek.
Akik nem bírták tovább cipelni a nehéz csomagot.
Teremtő Isten, mi minden van abban a csomagban!
Ekkora csomaggal nem lehet sehová elutazni.
Pedig mi mindenhová kapunk útlevelet.
Minket bárhová simán kiengednek.
Rólunk tudják, hogy a világ végéről is visszajövünk.
Mi nem tudunk és nem akarunk máshol élni, csak itt!
Nekünk itt még feladataink vannak.
Mi látogatjuk az elfekvőket.
Temetjük apáinkat.
A '88-asokat, '89-eseket, '900-asokat.
Orrunkban hordjuk a széthulló emberi test iszonyatos kigőzölgését.
A vér és szenny szagát.
Látogatjuk a '19-eseket, a spanyolosokat, akik sárgára aszalódott testtel hörögnek vizelettől szétmart matracukon.
Fénytelen szemükben lovasrohamok, torkolattüzek villognak.
Látogatjuk őket, akik '15-ben Monte Solarónál, '17-ben Caricinnél, '19-ben a Tisza partján, '36-ban Madrid határán hasaltak a géppuska mellett.
A kommün katonáit. Cserni, Szamuely katonáit, egykori Lenin-fiúkat, a Batthyány-palota bőrkabátosait, akiket agyonvertek a bukás után, vasra vertek a bukás után, akik börtönökben rohadtak a bukás után.
Akiket kiküldtek, hazaküldtek, visszaküldtek.
Akik lebuktak, kiszabadultak és újra lebuktak.
Akik megjárták Európa börtöneit, a lágerek poklait.
Akiknek nem volt soha egy nyugodt pillanatuk, akiket örökké kerestek, akik egymásban sem bíztak.
Akik most levegő után kapkodva belénk kapaszkodnak, s miközben görcsösen szorítják kezünket, asztmás szívvel, ziháló tüdővel, elhaló hangon énekelgetik:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Nézzük őket, összetört testüket, hallgatjuk sípoló tüdejüket, és nem merjük elsírni magunkat, pedig üvölteni szeretnénk kínunkban.
Melléjük ülünk, mosolyogva föléjük hajolunk, és velük együtt énekeljük:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Hanyas vagy? '28-as? Mi félszavakból megértjük egymást.
Nekünk a hallgatásunk is beszédes.
Nem mindegy, kivel hallgat az ember.
Mi egymás társaságában szeretünk hallgatni.
Mi tele vagyunk kitüntetésekkel.
Mi ezeket a kitüntetéseket megérdemeltük.
Csak az a furcsa, hogy túlságosan fiatalok vagyunk a kitüntetéseinkhez.
Hiszen még ötvenévesek sem vagyunk.
Ennyi kitüntetést 70 éves korára szokott összegyűjteni az ember.
De mi sohasem leszünk 70 évesek.
Ezek a kitüntetések leendő özvegyeink kitüntetései.
Ők majd berakják egy dobozba, mert külön-külön sok helyet foglalnának.
És egyszer egy évben előveszik majd a dobozból, letörölgetik róla a port, szépen kifényesítik, és újra visszateszik a dobozba.
Amíg be nem kopogtat hozzájuk egy úttörő, aki a Mókus őrs nevében átveszi szocialista megőrzésre X. elvtárs kitüntetéseit.
És a kitüntetések átmennek a Mókus őrs tulajdonába.
Üveg alatt őrzik majd, egyszer egy évben ők is letörölgetik, kifényesítik szépen, és az őrsvezető beszél majd nekik X. elvtársról, méltatja érdemeit, elmondja, milyen nagyszerű ember volt, aki ezeket a kitüntetéseket valaha viselte.
A forradalmi mozgalom nagyszerű katonája! És a zászlót, amit ő kiejtett a kezéből, most mi emeljük magasra, és visszük tovább…
De még élünk. Még élünk. Pedig már leéltük az életünket.
Mi többet éltünk, mint három nemzedék együttvéve.
Sokat láttunk, sokat hallottunk, sokat tudunk.
Mégse tudunk semmit.
De még itt vagyunk. Sokfelé. Lent és fent. Mindenütt.
Az őrtornyokban. És az intenzív osztályokon.
Mi, '28-asok.
De már tarkónkon érezzük az utánunk nyomuló nemzedék forró leheletét.
Már a nyomunkban vannak.
A fiaink. Drága fiaink.
Ők fognak egyszer eltemetni minket, utolsó perceinkben ők ülnek majd az ágyunk szélén, és velünk éneklik, hogy:
„Megtanultuk mi már ezt a harcot…”
Velünk énekelik?!
(Először elhangzott a Kossuth rádióban 1976. december 3-án.)
Most már biztos, hogy az Úrnak további szándékai vannak személyemmel. Jól igazolja ezt a vélelmet az alábbi eset, ami tegnap délután esett meg velem. Esetleírás Skypen párbeszéd formában. Szendi a lépcsőházi kiskerti törpe a tanúm:
[2010.10.21. 22:34:02] Tilk Gergely: Hogy vagy? Hallottam a létrás mutatványodról....
[2010.10.21. 22:34:42]Tilk László Géza: Bizony. A nagy létrás-lépcsős vetődés egy fél szinten. Hatalmas mázlim volt. Hanyatt indultam a vaslétrával, mert nem tudtam lelépni.
Ádikánk már azóta megtanácsolt, hogy csak az első fokra lépjek, mert onnan kisebbet lehet esni.
[2010.10.21. 22:36:29] Tilk Gergely: Hát Papi. Rád vigyáz valaki fentről
[2010.10.21. 22:37:08] Tilk László Géza: Működhetett az őrző angyalom. Ugyanis hanyatt indultam. A második fokról. Kidőlt a létra mikor le akartam ereszkedni. Reflex szerűen vettem egy félcsavart és így én kerültem felülre. ( Nemhiába voltam a gimiben országos magasugró bajnokcsapat tagja, flop stílussal és kiváló légmunkával. :) ) Egy ipont még menet közben kiosztottam magamnak a levegőben a vaslétrán végrehajtott mögé kerülésért. Lebirkóztam - mintegy két vállra fektetve - a vaslétrát, ami a korlátnak koccanva a lépcsőn megindult lefelé velem. Én jajjintottam - érdekes anya nem hallotta - csak a nagy dübörgést. Létra a jobbomon alul, én meg megérkeztem Kareszék ajtaja elé hason. Na egyből megjelenik az ajtójukban Karesz ( és Ellike) és mit látnak? Én ott hasalok, mint valami kispap az avatáson a küszöbük előtt. Ott nyöszörgök, mintha bebocsájtásért esedeznék.
[2010.10.21. 22:41:03] Tilk Gergely: Bocs...de nem bírtam ki nevetés nélkül...utólag vicces.
[2010.10.21. 22:41:37] Tilk László Géza: Mondjuk egyből fel sem bírtam állni, Karesz ígérgette, hogy felemel. Erra Karesz felesége Ellike meg én csak legyintettünk. Hasmánt közöltem száz (kiló) felett vagyok, meg se próbálja. Ezzel Ellike egyetértett. Közben anya is megjelent - fent - rémülten, hogy jaj mi van. Látni nem láttam, csak hallottam. Mondtam semmi baj. Mindjárt felállok én magamtól is. Úgy érzem semmim nem tört.
[2010.10.21. 22:43:05] Tilk Gergely: Ejjj
[2010.10.21. 22:44:45] Tilk László Géza: Ezt meg is tettem. Na a kékeszöld nyári nadrágom a bal térdnél kirepedt. Felhúztam a nadrágszárat és akkor láttam, hogy a bal térdemen a bőr megnyúzódott cseppet és a jobb lábamon is a térd alatt két 100 forintos nagyságú nyúzott-zúzott seb látható. De egyik sem vérzik. Ezen a két sérülésen kívül semmi mást nem észleltem. Azóta sem. Nem tudom hogy csináltam.
[2010.10.21. 22:45:44] Tilk Gergely: Nagy túlélő vagy. Ezt tudtam már eddig is
[2010.10.21. 22:45:58] Tilk László Géza: Mondtam is Karesznak, hogy sajnálom, de élőben még egyszer ezt a mutatványt nem tudom előadni. Már hogy láthassa is valaki. :) ( Ugyanis a lépcsőházban az esetkor csak én voltam egyedül. Jó még Szendi a lépcsőházi kiskerti törpe is ott volt, ám ő nem kompetens. Már befüttyögni sem tud az előtte elmenőknek, mert gallyra ment az elektronikája.) Miután éppen fürdés után voltam és a gatyóm se volt piszkos, habbal lekezeltem a sebeket és a nap folyamán nyitva volt. Most meg elalvás előtt mechanikai védelemként "bekötöztem" őket. Nem fájnak. És szerencse a szerencsében, a sebek egyike sem esik a „cukros halódó bórcsizmámra”, így bízom abban, hogy nem lesz baj a gyógyulással. Szóval ennyi. Ádi fiad - a háztartási-lépcsőházi balesetemet követően nem sokkal megérkezett és mamitól egyből értesült az aktuális eseményről. Nagyon aranyosan - helyből - osztotta is nekem az észt. :)
[2010.10.21. 22:49:02] Tilk Gergely: Nagy tudor
[2010.10.21. 22:49:10] Tilk László Géza: Látszott rajta a nagyfokú szolidaritás. „Máskor ne menj a létrára papi, hogy ne ess le. Vagy ha mész, akkor csak az első fokra, mert onnan kisebbet lehet esni.” Távozáskor: „Gyorsan gyógyulj meg papi, hogy amikor jövök ne kelljen látnom a sebeket."
Hát holnapra csak úgy tudok megfelelni az igénynek, ha bekötöm őket, úgy nem látja. Na egyébként amikor felálltam, utána ketten Karesszal, visszatettük a helyére a vaslétrát és én mégiscsak - anélkül hogy újra felmásznék - hozzárögzítettem a futóvirág sudarát. (Ezzel Szendi is, a lépcsőházi törpénk is egyetértett, mert egy virág se legyen pacuha.) Nem úgy van az, hogy hagyom magam szimpla vaslétrától a lépcsőházunk légterében eltéríteni. :) Tanulság: Nem veszélytelen a lépcsőházi kertészkedés sem. Főleg vaslétrával. :)
Részlet a hvg.hu-ról: Érdekes, Budapest a rémálom fővárosa, Németországban pedig éppen most gondolják úgy, hogy megszabadulnának a bevándorlóktól. Vége a multikulti támogatásának, ahogy azt most Merkel német kancellár bejelentette. Sárközy kitoloncolja az uniós roma polgárok egy részét. A nyugati sajtó –tisztelet az üdítő kivételnek- még mindig azt gondolja, hogy felsőbbrendű, innen az állandó kioktatás, a demagóg, monopolizált történelem-szemlélet. Ami a németeket illeti, engedje meg, hogy Vajda Mihály egy húsz évvel ezelőtti írásából idézzek. ”Egy mindörökre stigmatizált nemzetnek nincsen más kiútja, mint hogy vagy megsemmisíti önmagát, vagy azonosítja önmagát elődeinek legszörnyűbb tetteivel is”. Ezt teszik a németek évtizedek óta saját magukkal, és ezt akarják tenni velünk is. Csak mi nem hagyjuk.
Ami a Jobbik előretörését illeti, az elmúlt nyolc év a felelős azért, hogy a Jobbik bekerült a parlamentbe. Kihívó fellépésükben van polgárpukkasztás, nonkonformizmus, türelmetlenség. Mindenekelőtt azonban tiltakozás az álszent nyelv ellen, amit a politikailag korrekt beszédmód kényszerített a magyar társadalomra. Ne feledkezzünk meg a tengernyi sérelemről, ami a nemzeti érzést érte a Gyurcsány-kormány idején. Akkor senki sem akart farkast kiáltani. A Fidesznek óriási a felelőssége, hogy kifogja a szelet a Jobbik vitorlájából. Egyelőre jól is csinálják.
Kommentár: Schmidt Mária udvariasan és finoman ágál és érvel. Pedig a képlet roppant egyszerű. Az elhíresült világpolgár "magyar szakértők" az antikatona munkaszolgálatos hungarofób író-gondolkodók - Kertész Imre, Konrád György és a többiek - Magyarországnak kifejezetten rossz hírét keltik a világban, a világsajtóban. A magyarságot e hungarofóbok - "visszaemlékezéseikkel" - folyamatosan stigmatizálják, rasszistázzák, fasisztázzák.
Ebből adódóan normálisan hazai státusuk: Persona non grata. Jobb helyeken az ilyeneket száműzték, távol tartották, "érdemeikre" tekintettel. Nem hinném, hogy az antiszemitizmus és a hungarofóbia (magyarellenesség) egymástól bármiben is különbözik. Egyszerű a képlet: Amilyen a mosdó, olyan a törölköző. Aki engem mint magyart utál és gyaláz - amerikai mintára rasszistáz, antiszemitáz, fasisztáz - azt én is utálom és gyalázom és hungarofóbolom. És ha az ilyen speciel zsidó - ahogy Konrád és Kertész is - akkor természetes, hogy antiszemita érzéseket kelt. Lelkem rajta! Istenem de szép lenne, ha csak zsidó hungarofóbok élnének a világon! Én például kedvelem a lengyeleket, cseheket, horvátokat, szlovéneket. És az sem lep meg, hogy a legújabb genetikai kutatások alapján éppen ők azok, akik genetikailag is legközelebb állnak a magyarsághoz. Mert ugye a hasonló, a hasonlónak örül. És az sem lep meg, hogy ahol a Kertész és Konrád féle zsidóság megfordult és megfordul a világban, ott csodák csodája előbb vagy utóbb de megjelenik az antiszemitizmus. Hogy is van ez?
"A képviselők között sok (hangsúlyozom nem mind és nem is a többség!) olyan van, aki érdemtelen arra, hogy itt üljön. Ostoba, egyszerű emberek, akik az emberi kapcsolatok minimális elvárásainak sem tudnak eleget tenni, és sajnos a butaságuk nagy magabiztossággal, önteltséggel és bunkósággal társul. Néhány öltönybe bújt barom.. "
írja Ivády Gábor az LMP volt képviselője. Akiről éppen ma hozták nyilvánosságra, hogy kilépett az LMP frakcióból és függetlenként folytatja ... Hősünk egyben Ivád község polgármestere. Érdekes figurának tűnik. Valószínű hallunk még róla.
Szokatlan - ám éppen ettől érdekes - az a tudósítás, melyet blogján - helyből - a képviselőtársai tipológiájával ad elő.
Az 1800-as évek nemzethalál fogalma úgy tűnik egyáltalán nem volt légből kapott. A népek, nemzetek és a birodalmak küzdelme a befolyásért és a magmaradásért végig követi az emberi történelmet. Különös az emberi identitás. Mi - nem kevesen - napjainkban magyaroknak tartjuk magunkat és ez természetes. Magyarságunk meg és átéléséhez van külön bejáratú nyelvünk, kollektív emlékezetünk ( történelmünk, irodalmunk ), közösségeink ( családunk, rokonságunk, falvaink, városaink, országunk még ha csonka is).
Én speciel tudatomban hordom anyai ágon a legendát, hogy én és "mi" kun származásúak (is) vagyunk. A német ( sőt észt a családnevem) származástudat már nem is legenda, mert anyakönyvekkel bizonyítható tény.
Bizony kacifántos dolog ez az identitás dolga. Én egyszerűen kezelem ezt a kérdést. Anyám azt mondta mi magyarok ( származást is beleértve) vagyunk, nem mellesleg apám is ezt mondta ( a származást nem beleértve).
Magyar az anyanyelvem, itt szocializálódtam, ezt a kultúrát szívtam magamba.
Az oszétekről már tudtam hogy a hazai jászok és az oszétek rokonok. Azok a jászok akik a kunokkal Magyarországra érkeztek a mai oszéteknek közvetlen rokonai. (Sőt! Az is tudható hogy az indiai szikhek szintúgy sz oszétek, azaz a a jászság vérrokonai. Akár a 3 milliós Írország lakóinak az amerikai 50 milliós ír származású népesség.)
A csecsenekről, az ingusokról háborúk kapcsán lehetett hallani a médiában. (A csecsenekre vonatkozóan megragadta a fantáziámat egy "szekértői gondolatsor" amit a rádióban vagy a tévében halottam, miszerint minimum 12 nemzedékre kötelező náluk tudni a feljövőik nevét és sorsát. A szakértő ezt jelölte meg lélektani alapjának például az oroszokkal való szembeállásuknak. A szakértő szerint tudatilag más dimenzióban élnek. Nem csak a jelenben mint az emberek többsége, hanem éppen emlékezetük okán a múltban is. És nem képesek feledni az orosznak a gyilkosságok sorozatát amit atyáikon követtek el.) Csecsenek, ingusok, oszétek. Mi közöm nekem, nekünk ezekhez a kis kaukázusi harcias népekhez, akikről gyakran szólnak a hírek, hogy szembefordulnak az orosz, a szovjet, majd megint az orosz birodalommal?
Hát csak annyi, hogy ezek a kis népek bizony nekünk magyaroknak rokon népeink. És a rokonságot nem a birodalmakkal szembeni harc adja önmagában, hanem vérségileg is. Hogy úgy ne mondjam véreink.
Csecsen katonákról - a szovjet csapatok kötelékében - szólnak megemlékezések, akik 1956-ban elengedik, futni hagyják a magyar felkelőt, hogy ők rokonok. A "nagyarcú" európai utazók leírásában ott szerepel a múlt század elején is, hogy például az ingusok magyar (madzsar) származásúnak tudják magukat.
Mi van itt a háttérben?
Bizony az "elfelejtett" keleti rokonság. Mert nagy valószínűséggel bizony úgy volt az, hogy a magyarságnak a honfoglalás korában nem 7, nem is 9, hanem 16 törzse volt. Ezek szerint nem a kisebbség, hanem a többség maradt helyben a honfoglalás idején, a felbomló Kazár Birodalomban élő magyarságból - ahogy a bolgárok is - több részre váltak. Árpádék mentek Nyugatnak, a visszamaradottak Délnek húzódtak a Belső Ázsiai nyomás ( elöl a kipcsak besenyők) hatására. Árpád vezér, Géza fejedelem, István kirány népéről már vannak ugye írásos - hozzáférhető - emlékek, más kérdés persze ezek forráskritikája, hogy a "szomszédok" miket írtak össze eleinkről. (Belegondolok abba például, hogy én meg sem szólalhatok, de rólam a berzencei, almamelléki, somogyhárságyi, pécsi, debreceni, nyíregyházi, budapesti - esetleg vámosi és boglári - ismerőseimtől gyűjtenének információkat, hogy ki is volt az a Tilk Öcsi, a Laci, avagy a Géza, esetleg Lacigéza.)
Mi például el sem tudjuk képzelni azt, hogy egy nép a 800 - 900-as években még Észak-Kínában legeltet, aztán 1100 és 1200 között meg itt a szomszédban, a mai Románia és Moldova területén. No ők voltak a kunok és az ő országuk a korabeli Cumania. Bizony az elmúlt évszázadok migrációjához képest piskóta az a vándorlás, ami manapság Európában zajlik.
Szóval az elfelejtett "keleti rokonság" és az Ingusok. Nos az Ingusok nagy valószínősággel leszármazottjai az úgynevezett Kaukázusi "Magyarországnak" helyesebben fejedelemségnek, a kummagyaroknak, melynek fővárosa Madzsar lett a Fekete tenger és a Kaszpi tenger közötti térségben az Orosz sztyeppe és Krím félsziget közötti térségben. Kummagyaria sorsa a dzsingiszidák ( a mongol tatár hódítást követő birodalmak) harcaiban pecsételődött meg, amikor a síkról, legelőikről fel kellett menekülniük nyájaikkal ( javaikkal, javaikat követve) a Kaukázus folyóvölgyeibe, a hegyekbe, miután az Aranyhorda ( birodalom) részét képezve a dzsingiszidák ( Dzsingisz kán leszármatottjai által irányított Birodalmak) egyik vesztes hatalmi részéhez tartoztak. A sánta ördög, azaz Timur Lenk volt az a hatalmasság mely felégettette fővárosukat.
Mindeddig - ami számunkra nyilván meglepő - közel akkora népességű "országot" alkottak mint mi itt a Kárpát-medencébe.
Sorsuk aztán úgy alakul, ahogy a kipcsak rokon népé, a kunoké. A szomszédos népekbe keverődtek, ahogy ma a kunok sőt, ahogy ma Erdély területén a Partiumban, avagy a Regátban élő szórvány magyarság. Folytatódtak, ám mint a családok génállománya, mind a nyelve fokozatosan nemzedékről nemzedékre változott, így a magyarság dolgát a családi emlékezet és a nők arca hordja. Saját maguk írta történelmük, irodalmuk nincs.
Egy Isztambulban élő az iszlám hitre tért valamikori magyar újságírótól tudom - bár ő nem nevezte meg a népet, de én azt hiszem megtaláltam az ingusok személyében - hogy mit is kezdhet magával egy kis nép, akinek írása sem volt és például fiai lányai csak az elmúlt száz évben három egymással nehezen átjárható irás rendszert kellett tanuljon. Mi maradhatott írásban és milyen nyelven, milyen írásmódban? A valamikori kaukázusi magyarságból jelentős tömegek menekültek anno a Török Birodalomba, és ott ugyanúgy szétszóródtak, ahogy a múlt század fordulóján amerikázott magyarok. Ilyen közegben elég három négy nemzedék és már csak a családi emlékezet, a legendák amik őrzik a származást. (Ahogy az én apai feljövőim, kik Németország különböző területeiről a Kárpát-medencébe települve az 1700-as évek végén az 1930-as évekre már elveszítették nyelvüket és identitásukat. Csak a homályos származástudat maradt. Bizony 150 év elég lehet esetenként az asszimilációra. Dédanyám még törte a magyart, nagyanyám még törte a németet, apám már nem is tudott németül. Orosz tanár lett.)
Most mit is kezdhetünk mi itt a Kárpát-medencében élő magyarok a Kaukázusban és Törökországban - szórvány utáni állapotban élő - magyar származástudatot (is) hordó népességgel?
Ahogy mit kezdhetünk a hasonló identitásokkal is mint a magyarabok? Avagy mit kezdhetünk az újabb információk szerinti amerikai indián "rokonságunkkal"?
Talán azt, hogy nyomon követjük, tanulmányozzuk sorsukat - a hasonló a hasonlónak örül - megismerjük történelmüket - ami a mienk is - okulás céljából, a birodalmakkal szemben folytatott harcok sorozatát. A kis népek sorsát, amelyek óhatatlanul kurucra és labancra oszlanak, azaz hazafiakra és kollaboránsokra. Akiknek fiai folyamatosan a birodalmi ideológiáktól motiválva önpusztító-önsorvasztó módon egymással küzdenek, akiknek a mindenkori kollaboráns részei egy-egy tál lencséért folyamatosan eladják testvéreiket. Ahogy az ma is zajlik. Ugye?
Egy dolog viszont bizonyos a megmaradás dolgában: "El ne hagyd a templomot és az iskolát!"
Ti megbecsültök minden rendet, Melyen a béke alapul. De ne halljátok soha többé Isten igéjét magyarul?! S gyermeketek az iskolában Ne hallja szülője szavát?! Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!
No és szállj síkra! Mert ha a síkról a folyóvölgyekbe felűzetve átléped a vízválasztót, bizony elcsángulsz. Nem lesz nyelved, irodalmad, írásos történelmed, országod. Idegen maradsz az idegenek között.
Jó alkalom az Ingusok sorsának áttekintése most október 23-a előtt, amikor e naptári napot a szabadság napjának kívánják ( kívánjuk) megjelölni. Mert éppen az Ingusok azok, akik a kaukázusi népek sorából példát adnak a szabadságszeretetre. Sztálin a szovjet birodalom ura, a hazájuk egy részét a szintén rokon, ám "kollaboráns" oszéteknek adta, mikor őket ( krími tatárok néven) Kazahsztánba deportáltatta a múlt század negyvenes éveiben. Majd mikor Hruscsov megengedte nekik a hazatérést, már sokaknak nem volt hova, mert az otthonaikban az oszétek éltek. ( Gondoljunk csak mi is erdélyi városainkra.) Majd mikor harcot indítottak az oszétek ellen, az oroszok által támogatott oszétek irtó hadjáratot indítottak ellenük és az azt megelőzően már az oroszok elől hozzájuk menekült csecsenek ellen. Mi ez, ha nem népirtás? És miről szól ma a média? Csecsen és ingus szaparatistákról, terroristákról?
A megmaradásnak vajon feltétele a Birodalmakkal szemben folytatott - akár reménytelen - fegyveres harc is? Ilyen harcunk volt nekünk magyaroknak legutóbb az 1956 évi szabadságharcunk. Amikor Dávid szállt szembe Góliáttal. Amikor akadtak hősök, akik hatalmas elszántsággal a reménytelenségben szembe szálltak - és meghaltak - a Birodalommal a nemzet megmaradása érdekében. ( Mondjuk a mi Dávidunknak pechje volt? ) Ám azt se feledjük, hős csak az volt, aki meg is halt. Attól lett hős, hogy meghozta ezt az áldozatot, tehát végérvényesen életét adta. Mert mind az áldozat és a hős is meghal ugyan, ám a hős tudja hogy mikor és miért kíván meghalni. Az áldozat viszont nem kíván meghalni. A túlélő soha nem hős, mert minden élő úton van a birodalmak útjain, melyen lehet a birodalommal tartani ( azaz kollaborálni) szembemenni (ellenállni) és vegetálni (azaz tűrni). Kinek-kinek lelke rajta.
Ezt fogalmazza Wass Albert a három féle magyar "tipológiájában". Ilyenek vagyunk, mert ilyen a geopolitiai helyzetünk. Ilyenekké formált minket a történelmünk.
Háromféle magyar
Háromféle ember van ebben az országban,.. háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévőket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, és nagyobb koncot kapjon érte.
Egy másik részük az ellenkezőjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amiről úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett.
Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hős, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fű a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed tűr, mindent eltűr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért, érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép.
Új bloggertárssal gyarapodott a ЖЖ, a legnépszerűbb orosz blogháló. Az új tagtárs nem más, mint az ingus Yunus-bek Yevkurov tábornok, Oroszország Hőse, akit Medvegyev orosz elnök 2008. október 30-án nevezett ki Ingusföld elnökének.
Az új blogger augusztus 21-én tette meg első bejegyzését, amely így szól: „Üdv, Oroszország, közös hazánk! Úgy döntöttem, hogy az első bejegyzést a „Mashuk-2010” ifjúsági fórum alkalmával ejtem meg. Nagy reményekkel tekintek a további közös kommunikáció elébe. Barátaim, mostantól online vagyunk!” Az eseményről Andrej Zsarikov közölt fotóriportot.
Új bejegyzés azóta nem került fel a blogra, amit az elnök sajtófőnöke, a szintén blogger Kaloy Akhilgov azzal magyaráz, hogy sok más államférfitól eltérően Yekurov elnök nem akarja bértollnokokkal íratni személyes blogját, neki viszont nagyon kevés ideje van erre. Az egyszerű elnökből lett blogger azonban úgy érezte, hogy most már kollegiális alapon meghívhatja egy ingusföldi látogatásra a moszkvai bloggerek színe-javát. Alább az ő tudósításaikon és fotóikon keresztül mutatjuk be ezt a kevéssé ismert kis kaukázusi autonóm köztársaságot, elsősorban Szergej Muhamedov (ottenki-serogo), Alekszandr Belenykovo (macos) és a már ismert Ilja Varlamov (zyalt) képei és információi alapján. Minden képre érdemes ránagyítani.
