2011. június 25., szombat

Ilyen kék próbára

Vajon hol lehet ilyenhez hozzáférni idehaza? Gombhoz a kabátot. Van - kézhez került - ugyanis egy brutális 55 adagos party kávé és teafőző és nem tudom kipróbálni. Az a gyanúm, hogy leégették, azaz gallyra ment az automatikája, mert rátették a 250 V-ra. . Ezért vateráztak egy harmincezres gépet ötezerért. Aki tud segítsen.

2011. június 23., csütörtök

Illúziók nélkül: Berzence, tyúklopás


Magáról a faluról gyermek koromból kevés emlékem van. A Smolcz udvarra sem emlékezem teljesen tisztán. A bal szomszédunk a Zsírosék voltak, a jobb szomszéd azt hiszem a Fogarasi nevű nyanya. Ez afféle házmester, avagy háziasszonyféle volt ahogy hámozom az emlékeimből. Szegény anyámék „meglopták”. 

Történt ugyanis anyám elmondása szerint,  hogy ők is próbálkoztak az udvarban baromfi tartással. Megvették, beállították az állományt, meg is gyűrűzték. Na és mit ad a sors. Eltűnt az állomány. Ellopták. Nyilván csak valamelyik szomszéd lehetett. No a Fogarasi nyanyának meg úgy látszott gyarapodott az állománya. Anyám bevallottan nem tudott lopni. ( Mondjuk ezt apámról nem állítanám, de erre majd kitérek.) No apám impulzusára éjjel anyámék elmentek tyúkot lopni az udvarba. Nagy szívszorongással a Fogarasi nyanya állományát fosztogatták, majd mikor bent a konyhában felmérték a zsákmányt, kiderült a saját tyúkjaikból loptak vissza. Na persze a Fogarasi nyanya sem hagyta szó nélkül, hogy anyámék visszalopták a tyúkjaik egy részét. Hogy micsoda dolog az, hogy tőle tyúkot lopnak. Szegény anyámék jelezték, hogy a saját tyúkjaik egy részét sikerült csak visszaszerezni, ám ő hogy jön ő ahhoz, hogy más tyúkját lopja. A nyanya állítólag kifejtette, hogy a lánya Pécsett él és minden hétvégén hazajönnek, és akkor aranysárga tyúkhúslevesnek kell lenni. Viszont a tojás miatt, az állománynak is meg kell lenni. No ez a logika.


Szóval a kekszes Zsíros Pistára, meg a tyúktolvaj Fogarasi nyanyára emlékezem. Emlékezem továbbá valami bolond nagylányra is, aki olyan színes mintás ( parget vagy műselyem?) pongyolában elő-elő bukkant, nagy húsos testével bugyogó tőgyeivel. Nem is tudom, de mintha még bajsza is lett volna, azaz szőrös lehetett az arca. Talán laktak volna ott mások is, ám azokra nem emlékezem. Emlékezem továbbá a szomszéd fiúra, aki rántott csirkecombot evett jóízűen és akkor kérdeztem én anyámtól, hogy miként lehet az, hogy én sosem kapok olyat? Anyám sokáig fájva emlékezett erre a kegyetlen gyermeki kérdésemre, amire azt a választ kaptam hogy ők tanárok itt és nem parasztok, így nekünk ilyen nincs. Hányszor eszembe jutottak később nekem a nemzet napszámosai, akiknek valami nem volt, mert nem jutott.

A Smolcz udvar előtt a gyepre és az árokra, az udvarban a hintára, illetve az első keresztutcára emlékezem, amibe - első világgá menetelem során - nem mentem bemenni, mert nem láttam a végét, majd onnan fordultam vissza mégis haza. A sarokházban mintha egy ismerős gyerek lakott volna. A szűk kis világomat a szomszéd fiú és a szembe szomszéd kislány és fiú képezték. A szomszéd fiúval – talán Józsi – kavicsot ettünk, a szembe szomszéd fiúval meg a töklevéllel kísérleteztünk a fenék törlésben. Lapulevél ugyanis nem volt kéznél a kertjükben. A szembe szomszéd kislánynak csaptam a szelet. Bizony észrevettem, mikor a szép kis piros pettyes ruhácskájában és masnijával a fején kiállt a kapujukba. Hangosan dicsértem a ruhácskát, a masnit meg a tulajdonosát.

A kiskapu egyébként is nekem egy vonatkoztatási pont volt. Innen néztem 1,5 5 éves koromig a külvilágra. Innen láttam 1956-ban - két és fél évesen - a Berzencei utcán végigcsikorgó orosz tankokat. Számolni mondjuk még nem tudtam, így nem emlékezem hány ment el előttem a kiskapunál az úton, ám az elsőre emlékezem ma is. Pontosan akkora volt mint a szembe szomszéd háza (na persze a perspektíva) a tetején volt egy nyílás  amiből derékig kiállt egy ember és füles sapkája volt. A mozgó valami – ami ugye akkora volt mint egy ház ) kerekeken gurult, nagyon csikorgott és hosszú csőormánya volt. És én nem féltem.

Na ez a tank azért még visszaköszönt az életemben. A nyolcvanas években apámék már Balatonbogláron laktak ( pontosabban akkor Boglárlelle) és én éjjel ott iszogatok a házunkban apámmal, két pofára esszük anyám sült husát (mai nevén piros husi) és vitatkozunk. Erős hangja volt az öregemnek is, nem csak nekem, főleg ha vitatkozott. Szegény anyám éjfél, vagy egy óra körül kikóvályog a hálóból, hogy ne vitatkozzunk és ordítozzunk már mert ő nem tud aludni. És különben is a vitában nekem van igazam. Igen. Jól emlékezem. Láthattam 1956-ban Berzencén a tankokat, mert ketten álltunk a kiskapuban és az ő pongyolájának a zsebébe még egy kést is rejtett.  Na apám ekkor meg azon kalandozott, hogy aztán mit csinált volna ő azzal a késsel a tankok ellen? És különben is. Ő akkor hol volt? Anyám csendesen kialvatlanságtól szenvedő arccal közölte vele: Te Gézám a katolikus templomban bújtál. Ott bújtatott a pap, mert a helyi suhanc csürhe fel akart akasztani, mint orosz tanárt.
Bizony ilyen időket éltünk. Így aztán emlékezem a berzencei munkásőrség bejáratára, ami egy földszintes helyiség volt és lefelé kellett lépni, majd egyből ott volt jobbra a fegyverállvány, rajta a dobtáras géppisztolyok. Arra is emlékezem mikor az utcán megyünk apámmal, ő előveszi a pisztolyát a táskából az övéről, felfelé srégen tartva mutatja, hogy ne féljek, mert ő ezzel a pisztollyal megvéd minket, a családot. Én nem értettem, mert speciel nem nem féltem, apámmal voltam. Bár hogy megvéd bennünket, ezt jó néven vettem, mert el is vártam. J

Illúziók nélkül: Egy zacskó pénz


Egy zacskó pénz

Négy-öt éves lehettem talán - mint most Ádi unokám - mikor a Zsíros Pista (szomszéd nagyfiú aki szédített) elszalajtott a srégen szembelévő vegyesboltba egy zacskó kekszért. Én lelkesen szaladtam – ilyenkor még így közlekedik a fiúgyerek – mert tudtam, nekem is jut. A kekszet jól ismertem és szerettem. Az óvodai menü egyik alap pillérét képezte a citrompótlós teával. (Reggeli, tízórai, uzsonna bármlyik lehetett.) No, a boltos ki is méri a tíz deka ( annyi lehetett)  kekszet az általánosan használt barna papírzacskóba, ám előtte ugyanolyan zacskóba aprópénzt mért. Nekem szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy ha a kekszert is zacskóba teszik és én azt pénzen megveszem a Zsíros Pistának, úgy ha megvenném a zacskó pénzt, akkor én mi mindent tudnék azon venni. Például azt a kis fa, színes Csepel teherautót, amit anyám arra hivatkozással hogy szegények vagyunk nem vett meg nekem, hiába hisztériáztam.

Megjegyzem hisztériázni nagyon tudtam. Ha jól felhergeltem magam, még a földhöz is odavágtam magam és ott ordítottam. Ezt a fajta előadást megjegyzem élőben már csak Ádi unokámnál láttam, ő a jobb lábával még ritmust is verte hozzá. Különböznek ugyanis a családtagjaim is. Például mostanában - a kétezres időkre - derült ki egy rokoni beszélgetés során is, hogy húszunk közül talán ketten, ha jártunk gyerekkorunkban világgá. A többinek nem volt bátorsága az ilyenhez. Mondjuk mi jól intéztük, mert minket - ahogy kell kerestek, figyeltek - nem úgy mint az ennél a beszélgetésnél jelenlévő kis fiatal – nem rokon - hölgyet, aki elmondása szerint szintén elment világgá, ám senki még csak észre se vette. Bizony, világgá menni is tudni kell.

Ott tartottam tehát, hogy érdeklődtem a boltosnál, hogy vehetnék én pénzt? Mert látom ő zacskózza és méri a mérlegen azt is, mint a kekszet. Na ez nagyon tetszett a boltosnak és ajánlatot tett. Amennyiben elviszem a Zsíros Pistának a zacskó kekszet, a kezébe adom, majd hiánytalanul visszahozom, úgy enyém az a zacskó pénz, amit most mért ki.
Én átvágtattam a Smolcz udvarba, Zsíros Pistának odaadom a zacskó kekszet, amiből ő azonnal ki is vett vagy kettőt és bekapta, eggyel meg engem kínál. No én előadom a Pistának hogy kérem szépen vissza a zacskó kekszét, mert mennem kell a boltba egy zacskó pénzt venni. Na ezen meg a Zsíros Pista röhögött nagyot, hogy a keksz is majd kihullt a szájából és a kezembe adta a kekszes zacskót. Én lelkesen vágtatok vissza és nyújtom át a kekszes zacskót, hogy akkor én megjöttem pénzes zacskóért.  A boltos erre elkéri a kekszes zacskót, ráteszi a mérlegre és szigorúan megjegyzi, hogy bizony az nem hiánytalan. Abból hiányzik, ezáltal sajnos nem adhatja nekem a pénzes zacskót. A kekszes zacskót pedig visszaadja, hogy vigyem vissza Zsíros Pistának, mert ő ugye azt megvette.
Hát én nagyon csalódott voltam. Nem is értettem honnan tudja, hogy hiányzik a zacskóból a keksz, hiszen ő nem volt ott, mikor a Zsíros Pita kivette azt a három szemet. Talán sírtam is, sőt biztos, mert az igazságtalanság érzete, már akkor is nagyon felkavart. Így végződött tehát az első pénzügyi tranzakcióm. Nem kaptam meg más zacskó kekszéért a beígért zacskó pénzt.

Illúziók nélkül: Titkos keresztelő Somogyvámoson


A berzencei kis családom hát anyám, a mama és apám volt. Nyaranta persze szorgalmasan hordtak Somogyvámosra porbafingani, no meg megkeresztelni. Istenem de hosszú is volt az az út a Somogyvári vasútállomástól gyalog - bőrönddel - Vámosra Tilk János nagyapám portájára. Berg Lizi ( Tilk Jánosné) nagyanyám ragaszkodott a megkeresztelésemhez – később a vallási nevelésemről is ő gondoskodott – így kereszteltek engem a Somogyvámosi és Balatonboglári Evangélikus Egyházközösség kebelére. Akkor ugyanis ahhoz, hogy egy tanárember megtartsa állását, nem igen jeleskedhetett az egyházi dolgokban. Így – mit szépítsük – én titokban lettem megkeresztelve Somogyvámoson és erről Berzencén nem kellett tudni senkinek. Bizony. Ilyen volt ez a kor. Sőt! Rebesgették a családban hogy a főiskolásoknak, így anyámnak is részt kellett venni a falujában az úgynevezett „összeírásokban” amit később a parasztság csak úgy emlegetett, hogy a kommunisták leseperték a padlásokat. A történelemből ismert ugya, hogy a háborút követően éhezett Európa, így kis hazánk is és a városi lakosság élelemmel történő ellátására a parasztságot megsarcolták. Hát én nem tudom, hogy Kun nagyapám – aki ugye akkor már nem élt – padlásáról volt-e valamit leseperni. A dolgokról annyit tudok, hogy a mama a földeket beadta a téeszbe és valami nagyon szerény összeget kapott földjáradék címén. Ő ugyanis az én születésemmel már az én „főállású dajkám és szobatársam” volt.  Jövedelme semmi, így apám ultipénzét zsebelte, hogy a tizenhat unokájának – ha meglátogatta őket nyaranta – valami kis csokit tudjon venni. Én is így kaptam rá a zsebelésre, miután kilestem a nagyanyámtól a pénzszerzésnek ezt a módját.

Vékonyka csenevész gyereknek indultam, ám nagy elálló fülekkel. Minden télen megérkezett a tüdőgyuszi, negyvenfokos lázam is volt, amikor apám orrát lelkesen luftballonnak néztem. Ezzel együtt gyors és bátor is voltam, mert kétéves koromban az udvari vaskályhának kisliba etetés jogcímén – nem állt félre – úgy nekimentem, hogy felrepedt a szám. Ám jó beszélőkém és lelkem hamar megmutatkozott, mert zokogó anyámat még én vígasztaltam, hogy „Ne síj mama, nem páj.”

Anyám már a hasában beszélt hozzám és ugye mint tudjuk már csecsemőként könyvtárba jártam, így nem scoda hogy másfél évesen – fiúktól szokatlanul – folyékonyan beszéltem és két éves koromra már vagy 24 vers és dal volt a repertoáromban. Emlékezem az első óvodai fellépésemre is, mikor rám a bíró fia szerepét osztották, aki hajigálja a ludakat, ám már akkor igen kreatív voltam a művészetekben is, mert felülírtam a szöveget. A színpadról megláttam anyámat és erre én egy hatalmas „Anyúúú …” ordítással lerohantam a közönség soraiba anyámhoz. Hatalmas siker volt. Nyíltszíni taps.  Apróbb fellépéseim még voltak a helyi vegyes boltban is, ahová ellógtam állítólag és ott találtak a pulton, énekelve, verselve. Jobbról a pénz, balról a csoki, cukorka amire átváltottam. Én ugyan ezekre a fellépéseimre nem emlékezem, azt anyámék elmondása alapján tudom, amire viszont határozottan emlékezem, az amikor  pénz akartam venni. 

Illúziók nélkül: Világra jövetelem


Anyám elmondása szerint otthon, koraszülöttként jöttem a világra, Berzencén a Smolcz udvar egyik szobakonyhás lakásában, 1954. január 11-én a hajnali órákban. Talán négy óra körül? Anyám a fájások elején azt gondolta, hogy talán a szilvabefőtt, amit este evett csikarja. Nem ekkorra vártak. Ám az előrelátás azért működött, mert apám éppen az előző nap hozta haza a babakelengyét, amit akkortájt adtak a szülő nőknek. Sosem kérdeztem mi volt az, csak sejtem hogy pólya, pelenka meg ilyen dolgok lehettek.
Az úgynevezett Smolcz udvar egy közös udvarra néző földszintes szobakonyhás lakások együttese volt. Középütt a farakásokkal, ahogy a Pál utcai fiúk c. filmben a grund. Ott tárolták a tüzifát a bérlők.  Nekem később mint az udvarban lábatlankodónak, igen romantikus téralakzatnak bizonyultak. Többször tanulmányoztam. 
Talán az udvarban lakó zsidó bába segített a világra. Hogy zsidó bába egyengette az utamat e világra, az biztos, mondjuk az a nem biztos, hogy ő is az udvarban lakott. Talán ettől van nálam az a körülmény, hogy mind a zsidó vallással és emberekkel ambivalens érzéseim vannak. Manapság sem tudok őszinte szívvel beállni az egyre divatosabbá váló zsidózó kórusába. Nekem - a saját életemben - azok az emberek, akikről tudtam hogy zsidók, lényegében pozitív hatást gyakoroltak rám, jók voltak hozzám. Kezdve ugye a bábával. Bár állítólag a szülésnél lépcsőt nyomott a fejembe, ami a későbbiek során kerekedett ki. Ahogy a fotókon látom, már akkor is jó nagy fejem lehetett, mert ugye a mai méretét a 61,5 cm-t valahogy csak el kellett érnie.
A múlt század ötvenes évei közepén születtem tehát, a Ratkó nemzedék soraiba, amikor még egy-egy évben Magyarországon közel kétszázezren születtek. Szopni nem tudtam, így a lefejt anyatejet pohárral és kiskanállal kaptam. Talán innen ered a pohárhoz való vonzalmam is, tehát nem véletlen a söröspohár gyűjteményem sem.

Szüleimet a korabeli hatalom a pécsi Pedagógiai Főiskoláról vezényelte Berzencére. Ők az úgynevezett „fényes szelek nemzedékéhez” tartoztak, mindketten 1931 éves születésűek voltak és Pécsett a főiskolán találtak egymásra. Apám Somogyvámosról ( Somogy megye) anyám pedig Magyarbólyról  (Baranya megye) került a főiskolára. Ha jól emlékezem egy szakos alapképzésük képzésük volt, melyhez hozzá kellett venni egy másik szakot is, így anyám magyar nyelv és irodalom szakjához a történelmet, apám pedig az orosz nyelvtanári szakhoz a testnevelés szakot vette hozzá. Vagy fordítva? Csak azért említem ezt, mert születésem idején ők már tanítottak, ám még a főiskolára is jártak, így esett meg az hogy az első fényképem Pécsett az akkori Pedagógiai Főiskola könyvtárában készült. Így én a „Gondolatok a könyvtárban” plagizált címet adtam neki.

Ekkor már nagyanyám özv. Kun Bertalanné velünk élt, így a szarból ő rázott ki az idők folyamán egészen tizennégy éves koromig, egyben masszívan szobatársamat is képezte. Lényegében az ő meséin és főztjén cseperedtem, azaz megismerhettem a Tiszavidék nyelvét és étkezési kultúráját Baranyában és Somogyban. A mama ugyanis Baktalórántházán született és 1892-től 1939-ig ott is élt. Baktalórántházán szülte a gyerekeit is, a Vaji Szigorú Kun Bertalan nagyapámnak. Emlékezem is milyen szépen ízesen mondta a mama: „Szalaggy mán kisonokám, oszt hozz egy kis édespályinkát a kocsmábul.”

Anyai nagyapámat nem ismerhettem, mert születésem előtt kilenc évvel felvágtatott a Csillagösvényre, ahogy jó magyar huszárhoz illik, Csaba vezér táborába. Talán jobb is volt neki, mert a családi emlékezet szerint a gazdaságból, amit nem vitt el a német, azt elvitte az orosz. És amit az orosz otthagyott, arról meg a kommunisták rendelkeztek. Állítólag nagy magyar ember és kisgazdapárti volt. 51 évesen gyomorrákban hunyt el miután Pécsről hazaadták a kórházból meghalni, bár azt is rebesgette nagyanyám, hogy a volksbundisták mérgezték volna meg a borába tett rézgáliccal a Magyarbólyi kocsmában. Ki tudja honnan vehette a mama ezt? Senki nem járt utána. A mama is ott maradt özvegyen a háború után öt gyerekkel és sírva futotta végig a falut tojást árulva a "kislyánya" - anyám - tandíjára. 

Illúziók nélkül: Mint rozsdás szög a romos falban


Miután kénytelen voltam szembenézni sorsommal és úgy találtam kegyelemkenyérre kerültem, úgy vélem nem adhatom továbbra már a hőst itt. Időszerű folytatni emlékirataimat, amelyeket 1999 nyarán kezdtem el írni.
A „visszaemlékezéseimet” a kórházi ágyakon ülve, a kórházi éjjeliszekrényeken kézzel írtam A4-es lapokra, infarktus után szívműtétre várva. Azóta sem volt kanalam hozzá, hogy bebillentyűzzem, avagy egészében elolvassam. Jól tettem. Felesleges munka lett volna, hiszen most írom át. Időközben el is keveredett tőlem, mert egy kedves ismerősöm megígérte, hogy ő bebillentyűzi, ám erre jó pár év alatt sem került sor és úgy halt meg szegény, hogy ezt az ígéretét nem tudta teljesíteni. Még örülhettem - örültem is - hogy megmaradt az iromány, melyet az elhunyt lánya adott vissza nekem. Így, az akkor kézzel írtakat most feljegyzéseknek, jegyzeteknek használhatom.

Kegyelemkenyéren vagyok. Ez azt jelenti, hogy a napi megélhetéshez szükségeseket, saját forrásaimból, úgymint rokkantnyugdíj nem tudom előteremteni, egyéb forrásaim pedig a válság kapcsán eldugultak. Úgy érzem magam, mint egy rozsdás szög a romos falban. Becsvágyamnak, önbecsülésemnek már a morzsáit is feléltem. Akár öngyilkos is lehetnék, ha nem lennék tekintettel szeretteimre és barátaimra.

Nem várok már jobbat életem és sorsom alakulásában. Ahogy érzékelem számomra már csak a rosszabb jöhet. Az egészségem nem fog javulni, a cukorbetegség nem múlik, ahogy a szívbetegség sem. Fiatalodni sem fogok. Az - a nem is tudom hány nap, hónap vagy év - ami vissza van, a lényeges dolgokat illetően jobbat nem hozhat.
Belegondoltam, ha utolérne akár egy lottó ötös, a magam dolgait lényegileg jobbá az sem tenné. Elgondolkodtam azon is, vajon ha több milliárd forint állna rendelkezésemre, ugyan mihez kezdenék vele?
Csak elosztogathatnám, hiszen megenni, meginni nem tudnám, el sem utazhatnám, mert az egészségi állapotom azt sem engedi. Gyermekeim, unokáim dolgával meg úgy vagyok, hogy komolyan veszem már a szubszidiaritást is, azaz csak azt értékeli igazán az ember, amiért megküzd. Furcsa, de nekik sem kívánok milliárdokat, hanem mindig annyit, amennyire szükségük van, ne szűkölködjenek.
Az a bizonyos láthatatlan zseb nélküli öltöny van talán már rajtam, ami az utolsó, hiszen mint Kohn tatától tudjuk, "Az utolsó öltönyön nincs zseb."
Ami még érdekes lehet nekem - és talán mások számára is - az, hogy miként jutottam ide. Miként lettem 57 éves koromra élőhalott. Mi vezetett ide? Hogy  és mi történt? Ennek a végig gondolása. Egyfajta "korai" számadás. 

2011. június 19., vasárnap

MÜPA 2011-06-19 20:00 Földszint Bal, 1. sor 1. szék

Komolyan készültem - családilag - a SUBSCRIBE Áthangolva c. koncertjére, mert  komolyan vettem, hogy a Művészetek Palotájában lép fel Máté fiam és a banda. Az a banda, ami egy kis gimis rock együttesként indult. tizenkét éve. A fiúk a produkcióra kiegészültek a "magas-kultúra" fúvósaival, vonósaival továbbá vokalistákkal. Az alulról jövő rock és a felülről támogatott klasszikus zene ért egybe a produkcióra.  Én persze alapvetően a fiamat néztem, és eszembe jutott a délutáni böngészésem, ahol rábukkantam egy Ghymes - Hobo produkcióra, A Pályaudvar címmel. refrénje:
"Idegen földön védem a hazát,
Hitet, családot, Európát,
Ne félj apám, ne félj!
Nem hozok szégyent rád." 
Így történt. Betölthetett az apai büszkeség. A nemesség, a kiválóság megmutatkozott, a tisztesség és a becsület megmaradt. 

Telt ház volt, a mai második előadás is. Láthatóan a subisok töltötték meg a nézőteret. Hatalmas, felemelő élmény volt. Így nehezen bocsájtom meg enyéimnek azt a preventív  aknamunkát, mely az öltözködésemet illetően ért. Mindig attól tartanak, hogy - ok nélkül - feltűnést keltek a megjelenésemmel, ezzel rossz fényt vetek környezetemre. Itthon hagytam hát a fekete - Palimadár - kalapom, így persze hogy nem tudtam megemelni a skacok előtt.
Így itt utólag - szimbolikusan - megemelem.
Ajánlom minden Olvasómnak a produkció élőben történő megtekintését. Különösen Tibi barátomnak.