A berzencei kis családom hát anyám, a mama és apám volt. Nyaranta persze szorgalmasan hordtak Somogyvámosra porbafingani, no meg megkeresztelni. Istenem de hosszú is volt az az út a Somogyvári vasútállomástól gyalog - bőrönddel - Vámosra Tilk János nagyapám portájára. Berg Lizi ( Tilk Jánosné) nagyanyám ragaszkodott a megkeresztelésemhez – később a vallási nevelésemről is ő gondoskodott – így kereszteltek engem a Somogyvámosi és Balatonboglári Evangélikus Egyházközösség kebelére. Akkor ugyanis ahhoz, hogy egy tanárember megtartsa állását, nem igen jeleskedhetett az egyházi dolgokban. Így – mit szépítsük – én titokban lettem megkeresztelve Somogyvámoson és erről Berzencén nem kellett tudni senkinek. Bizony. Ilyen volt ez a kor. Sőt! Rebesgették a családban hogy a főiskolásoknak, így anyámnak is részt kellett venni a falujában az úgynevezett „összeírásokban” amit később a parasztság csak úgy emlegetett, hogy a kommunisták leseperték a padlásokat. A történelemből ismert ugya, hogy a háborút követően éhezett Európa, így kis hazánk is és a városi lakosság élelemmel történő ellátására a parasztságot megsarcolták. Hát én nem tudom, hogy Kun nagyapám – aki ugye akkor már nem élt – padlásáról volt-e valamit leseperni. A dolgokról annyit tudok, hogy a mama a földeket beadta a téeszbe és valami nagyon szerény összeget kapott földjáradék címén. Ő ugyanis az én születésemmel már az én „főállású dajkám és szobatársam” volt. Jövedelme semmi, így apám ultipénzét zsebelte, hogy a tizenhat unokájának – ha meglátogatta őket nyaranta – valami kis csokit tudjon venni. Én is így kaptam rá a zsebelésre, miután kilestem a nagyanyámtól a pénzszerzésnek ezt a módját.
Vékonyka csenevész gyereknek indultam, ám nagy elálló fülekkel. Minden télen megérkezett a tüdőgyuszi, negyvenfokos lázam is volt, amikor apám orrát lelkesen luftballonnak néztem. Ezzel együtt gyors és bátor is voltam, mert kétéves koromban az udvari vaskályhának kisliba etetés jogcímén – nem állt félre – úgy nekimentem, hogy felrepedt a szám. Ám jó beszélőkém és lelkem hamar megmutatkozott, mert zokogó anyámat még én vígasztaltam, hogy „Ne síj mama, nem páj.”
Anyám már a hasában beszélt hozzám és ugye mint tudjuk már csecsemőként könyvtárba jártam, így nem scoda hogy másfél évesen – fiúktól szokatlanul – folyékonyan beszéltem és két éves koromra már vagy 24 vers és dal volt a repertoáromban. Emlékezem az első óvodai fellépésemre is, mikor rám a bíró fia szerepét osztották, aki hajigálja a ludakat, ám már akkor igen kreatív voltam a művészetekben is, mert felülírtam a szöveget. A színpadról megláttam anyámat és erre én egy hatalmas „Anyúúú …” ordítással lerohantam a közönség soraiba anyámhoz. Hatalmas siker volt. Nyíltszíni taps. Apróbb fellépéseim még voltak a helyi vegyes boltban is, ahová ellógtam állítólag és ott találtak a pulton, énekelve, verselve. Jobbról a pénz, balról a csoki, cukorka amire átváltottam. Én ugyan ezekre a fellépéseimre nem emlékezem, azt anyámék elmondása alapján tudom, amire viszont határozottan emlékezem, az amikor pénz akartam venni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése