Kilakoltatások

GÁBOR ANDOR

Az én hazám

Az én hazám fekete föld,
Melyen pompás a búza;
Melyen kövér mag dús kalász
Nemes fejét lehúzza;
Az én hazám fekete föld,
Min érik drága élet,
S olcsó az ember élete,
És éhen vész a lélek;
Hol koplalás van akkor is,
Ha roskadó az asztag:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Fekete, hogyha déli nap
Arannyal önti végig,
S erdõ, mezõ száz zöld dala
Szimfóniáz az égig;
Fekete, hogyha alkonyat
Lágy rózsaszínbe vonja,
És peng a fû között tücsök,
Az este cimbalomja;
S mikor fölébe kék csodát
Az éjjel csillagoztat:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Zsíros föld, mit török tatár
Magyar csonttal dagasztott,
Hol ropnak most õrült urak,
S lopnak konok parasztok;
Pogány föld, mely ma Krisztusért
Tajtékot túrva harcol,
S az embernek Fiát, ímé,
Ököllel csapja arcul;
Hol még nem ember a szegény,
S nem ember már a gazdag:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Az én hazám fekete föld,
Min drága élet érik,
S hol bárgyú barmok, bõsz bírák,
Az életet herélik.
Az én hazám vértõl büdös,
S kiloccsant agyvelõtül,
Hol csámcsogó, csúf csõcselék
Halált röhögni csõdül,
Az én hazám kéjtõl hörög,
Ha könnyt és kínt fakaszthat:
Az én hazám fekete föld,
Az én hazám akaszttat.

Az én hazám gazemberek
Bordélya, bûnök óla;
Az én hazámon átok ül
És nem tud tenni róla;
Az én hazámat tetvesek
Bekenték szörnyü varral,
És csókolják bélpoklosok,
S átfogják céda karral.
Az én hazám a tébolyé,
Mit Belzebub igazgat:
Az én hazám fekete föld,
Akaszttat és akaszttat.

S az én hazám mégis hazám.
A vérem és a nyelvem
Mindig hozzá fog szítani,
Át vágyon, célon, elven
S bár szégyen és bár iszonyat
Magyarként állni gáton:
Azt is, hogy nem vagyok magyar,
Csak magyarul kiáltom!
Az én hazám fekete föld,
Amely véres vigaszt ad:
Magyar leszek még akkor is,
Ha érte felakaszttat.