2007. december 8., szombat

A Tékozló Fiú

Összerendezgettem okirataimat és beszkeneltem a nekem fontosabbját. Mit mondjak? Összeszorult a szívem. Inkább dalban mondom el. A Tékozló Fú dalunkkal, amibe Tibu barátom "pancsolt" bele, a szövegbe is és a zenébe is. Ám így lett a jobb. Ő is énekli. Az ő változatában a cím : Ennyi volt és kész. Vándor, ki erre jársz ... hallgasd a dalt, közben nézegesd az okmányokat, majd az arcot, mint esik szét. Tipikus magyar sors: Ráfarag, ki jól tanul és igyekvő. Talán meg kéne alakítanom a 89-esek bajtársi szövetségét, akik még életben vagyunk és amíg élünk. Mi akik meghoztuk az áldozatot a 89-es változásért, mert azt hittük jobb lesz. Jobb is lett keveseknek, sokaknak meg mégrosszabb. Mi akik még élünk, bizony belebetegedtünk. Honnan kitől kaphatnánk kárpótlást? Nem voltak műkincseink, bankbetétünk, mert nem lehetett. Nem tudtuk megvenni azt, amit apáink, nagyapáink és mi teremtettünk. Mindazok az épületek, építmények, amelyek megteremtésében én is benne voltam, dobra kerültek. Csak a méltóságom őrzöm. Ide illik Zorántól a Körben c. dal.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

- József Attila -


Szöveggyűjtemény

A DUNÁNÁL
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

... Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. június

Névtelen írta...

Otthon és itthon

T. Kun László Géza:
(A "Felkelő Nap háza" amerikai népdal dallamára

1998 Budapest)



Volt egy ház, egy ház, a szülői ház

Anyám a kapuban várt,

Apám az udvarból jött felém,

Könny csillogott szemén.



Ez a ház, a Ház, a szülői ház

Ahová visszatért a legény,

Jöttömre várt, anyám, apám

Mindig meg is érkeztem én.



Volt egy ház, egy ház a szülői ház

Hányszor el is hagyhattam én,

Valahányszor megtértem, boldogan

Léphettem át küszöbén.



Nem volt maradásom, várt reám

Az itthon, hol él a család.

Sajgott a lelkem az otthonért,

Ahol él, anyám s apám.



Anyámat, apámat szívük vitte el,

Ma Húgom áll a ház küszöbén,

Szívünk sajog, bánat az öröm,

Csak mi érezhetjük, ő meg én.



A ház csak áll, csak áll komoran,

Szívünk, lelkünk sajog,

Jól tudom, felfogni még sincs erőm,

Nem csak ő, én is árva vagyok.



Ha nem lenne itthon, itthon a család

Már élni sem lenne erőm,

Útra kelnék végleg, a szülők után,

Hazatérni mindig jut idő.

Unknown írta...

Áprily Lajos - Az irisórai szarvas

Virradt. A fákra egyre csendesebben
rivallt alá a mély felhő-torok.
Gáncsot vető boróka-rengetegben
akadtak rá a csorda-pásztorok.

A gornyikhoz levitte nemsokára
tarkóra vetve egy szilaj csobán,
s megvolt az alku egykettőre: ára
egy korty fenyővíz s egy marék dohány.

A simmentali borjának fogadta
fakorlátos, legeltető helyen,
tőgyén mohón csüngött az istenadta,
és elfeledte, hogy testvértelen.

És elfeledte a futó erecskét,
amely bukfenceket kacagva hányt,
s mely hűs homályba fogta gyenge testét,
el a zuzmószakállú ősmagányt.

És elfeledte a forrás kis odvát,
amelynek tükre csábító titok,
s ha eltikkadva meg-megszomjazott, hát
napverte, langyos vályúból ivott.

Kristály-tükörben nem láthatta mását,
mikor a szarva büszkén ütközött,
meg nem sejthette büszke származását,
és borjúnak nőtt fel borjak között.

És lett pompás agancsú háziállat,
vadász-szívekbe dobbantó remek,
s csudálva nézte, rajta mit csudálnak
csudálkozó kiránduló-szemek...

De nyárutón, mikor a kék havasról
omlott a köd s leszállt az ősz vele,
beláthatatlan ködruhás magasból
szarvasbőgés búgott a völgybe le.

S akkor: párát zihált remegve szája,
idegen lett palánkos otthona,
idegen lett testvére, mostohája -
s a ködbe hördült, mint az orgona.