2010. október 31., vasárnap

"Koldusok vagyunk. Ez az igazság."

A cím nem más, mint Luther Márton utolsó szavai. Utolsó sorait egy kis darab papírra írta, s ezzel a két mondattal zárta: „Wir sind Bettler. Hoc est verum." 
Érdemes legalább egy pillantást vetni rá, az ellentmondásoktól sem mentes vallásreformerre. Részlet a Wikipédiából:

Ifjúkora és tanulmányai [szerkesztés]

Luther szülei Hans Luder bányász, majd tanácsos és felesége Margarethe, szül. Lindemann voltak.[1] Luther kilenc gyermek közül nyolcadikként született. A következő Márton-napon (1483. november 11-én) keresztelték a szent nevére.[2] A szomszédos Mansfeldben nőtt fel, ahol az apja kohóműmesterként egy rézbányában szerény vagyonra tett szert. Luther az akkoriban szokásos szigorú, de szeretetteli apai nevelésben részesült;[1][2] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezt a szigorúságot kegyetlenségnek minősíti.[3]
1488 és 1497 között a mansfeldi városi iskola tanulója volt és utána egy évig a magdeburgi dómiskolát látogatta, ahol a közös élet testvérei, a késő középkoriújjászületési mozgalom hívei tanítottak.[1] 1498-ban a szülei az eisenachi ferencesekhez küldték, ahol zenei-költői nevelésben részesült. Jó énekes hírében állt.
Az 1501 és 1505 közötti években Luther Türingiában az Erfurti Egyetemen tanult és elnyerte a „Magister Artium“ címet a bölcsészeti karon.[3] A tantárgyak között volt a latin nyelv és nyelvtan, retorikalogikafizika és metafizika,[2] illetve a zenematematikageometria és csillagászat.[4] Alaposan megismerte Arisztotelésztanításait, amelyek Aquinói Tamás óta uralták a középkori skolasztikát, amelyeket azonban Erfurtban a nominalizmus szempontjából bíráltak.
Apai kívánságra Luther a jogi tanulmányokba kezdett.[2][3] 1505 nyarán hazaúton Stotternheim mellett nagy vihar lepte meg, és halálfélelmében a bányászok védőszentjéhez könyörgött: Szent Anna, segíts! Ha élni hagysz, szerzetes leszek.“[3][5] Ezen ígéret után apja akarata ellenére július 17-én belépett az erfurtiágostonrendi remeték soraiba.[1][3] Ott a rend előírásait olyan példaszerű szigorral követte, hogy már 1507-ben pappá szentelték.[3][6]
A mindennapi vezeklés ellenére Luther nagy lelki válságot élt át[1][2][3] A válság oka Luther saját bevallása szerint - aminek a legtöbb forrást hitelt ad - az utolsó ítélettől való félelem, illetve a saját üdvözülésében való kételkedés volt;[2][7][8] az angol nyelvű katolikus enciklopédia ezzel szemben azt állítja, hogy a válság inkábbpszichopatológiai, semmmint teológiai jellegű volt.[3] Gyóntatóatyja, Johann von Staupitz, a kongregáció főnöke, a hittudomány tanulmányozását ajánlotta és áthelyeztette őt 1508-ban Wittenberg-be.[1][2][9] Az ottani kolostori iskolában ismerte meg William Ockham teológiáját, ami az isteni szabadságot és az emberiszabad akaratot hirdette, valamint az egyházatyákat, elsősorban Szent Ágostont tanulmányozta. Egy évre rá baccalareus biblicus (a biblia professzora) lett, beszélte az ógörögöt és a hébert, és az erkölcsfilozófia mellett bibliai tantárgyakat oktatott.[1][2][10]
Luther 1510-ben a rend megbízásából Rómába utazott, egyes források szerint Staupitz tervezett szervezési reformjainak támogatására,[2][7][11] más források szerint az utazás célja nem ismert.[1][3] Meggyónt és hason csúszott fel a Laterán „szent lépcsőin“, hogy bűnbocsánatot szerezzen magának és rokonainak.[2][7] Ekkor még nem vonta kétségbe a katolikus gyakorlatot, de már felháborította a komolytalanság és az erkölcsi hanyatlás, amivel Rómában találkozott.[2]
1511-ben Staupitz visszahívta őt Wittenbergbe, ahol 1512. októberében a teológia doktora lett.[1][7] A következő években rengeteget dolgozott: az egyetemen tartott teológiai előadások mellett a wittenbergi kolostor területi vikáriusaként tizenegy kolostort kellett felügyelnie, de prédikált a városi plébániatemplomban is.[3][12] Ebben az időben fokozatosan elszakadt a hagyományos exegézistől és a Szentírást nyelvtani és történelmi megfontolásokkal értelmezte, a szavak köznapi jelentéséből kiindulva.[2] Noha még elkötelezett volt a katolikus egyház felé, Luther már eljutott azokra a következtetésekre, amelyek később az egyházzal való szakítást eredményezték.[1]

Lássátok szömtükkel a továbbiakat ...

Nincsenek megjegyzések: